Ezek után mire lehet számítani? Politikai szemfényvesztésben jártas baloldalunk meghatározó figurái következetesen ellenzik a határon túli magyarságot segítő kormányzati intézkedéseket, kifogásolják a történelmi egyházak állami támogatását, folyamatosan támadják a kormány illegális bevándorlást gátló határvédelmi lépéseit, a koronavírus-járvány leküzdéséért folytatott erőfeszítéseit. Nos, ugyanez a baloldal most elő fogja venni a kamrák mélyéből a nemzeti színű lobogókat. Ha ugyanis a nemzeti kártya előhúzása szükséges a jó választási eredmény eléréséhez, akkor szemrebbenés nélkül nemzeti színekbe öltöznek. De csak a választások másnapjáig.

Ez bizony borítékolható, miként az is, hogy esetleges hatalomra jutásuk után azonnal visszatérnek globalista politikai nézeteikhez. Emlékszünk, hogy a svájci frank alapú és egyéb bankkölcsönök terheivel sújtott gazdák milyen kiszolgáltatottak voltak a baloldal regnálása idején? A korábbi szocialista diktatúra időszaka nem tanította meg őket arra, amit gazdálkodó őseik mindig is tudtak: az igazi életadó erő a föld és mindaz, ami belőle származik.

„Miben bízhatunk mégis, akik helytállásra erőltetik a magyart?” – kérdezte Németh László híres Debreceni Kátéjában, s meg is felelt rá: „A lappangó jobbakban és a magyar nép aránylag érintetlen tömegeiben.” De miben bízhatunk ma? Vannak-e még lappangó jobbak, s olyan aránylag érintetlen tömegei a magyarságnak, mint voltak a harmincas évek elején? Hála istennek, vannak. A bajokért – bajok mindig vannak – a baloldal a kormányzatot hibáztatja. Egyebek mellett azt mondják, hogy többet kellene tennie a mezőgazdaságért. Mondják ezt azok, akik Brüsszelben a hazánknak járó támogatások megvonásáért lobbiznak, s – Szekfű Gyula szavaival – futnak „idegenbe csalóka álmok, szivárványos rongyok után”.

A választások közeledtével sokféle hatás éri a magyar embert. A Moody’s jelentésével szinte egy időben Orbán Viktor beszédet tartott Sárospatakon, a Tokaj-Hegyalja Egyetem tanévnyitóján. Hangsúlyozta, hogy a kommunisták „a vidékre másodrendű Magyarországként tekintettek. […] A kétszer is visszatérő kommunisták számára sohasem volt fontos a nemzeti eszme és a vidék, érthetően, mert ők mindig is globalizált világvárosokban gondolkodtak”. A miniszterelnök szerint elfogadhatatlan a vidék leszakadása. „A nemzeti, kereszténydemokrata kormányok másként tekintenek a világra. […] Nekünk a vidék nem valaminek a széle, a perifériája, hanem valaminek a közepe, a veleje. A mi szemünkben a főváros és a vidék egységet alkot.”

Vajon lehet-e remélni, hogy a polgárok, a gazdák többsége nem azokra szavaz, akik egy tál lencsével többet ígérnek, s váltig prédikálják, hogy itt mindent elrontott az Orbán-kormány? Van egy Kecskemét környéki rokonom, kiváló alföldi gazdaember. Mindig a saját lábán állt, apránként gyarapította a gazdaságát, hol libákat, hol juhokat tenyésztett, és a takarmányt is maga termelte. Soha nem vett igénybe állami támogatást, a városban megépítette a házát, a gyerekeit szépen felnevelte, s ma egy rendezett tanyán, jó lelkiismerettel töltheti nyugdíjas éveit. Templomba járó, tisztességes magyar gazda, akihez hasonlót – a fiatalok között is − egyre többet látni. Értékes ember, és nemcsak a magyar föld célszerű megművelése, hasznosítása miatt, hanem azért is, mert okos, egészséges gondolkodás jellemzi. Nem vevő a hamis ígéretekre. A tapasztalatai, a neveltetése biztos iránytűt jelentenek számára.

A nemrég elhunyt Jankovics Marcell írta A fa mitológiá­ja című könyvében: „A magyar embernek a világ közepe a világ fájával együtt Magyarországon van.” Hozzátehetjük: a magyar ember a szülőföldjét, s benne a saját földecskéjét is a világ közepének tartja. Ez így helyes. Ez a föld ma is biztonságot, otthont és életet ad. Ez az, amit védenünk kell, amit nem engedhetünk át a kalmárlelkűeknek, még ha a világ összes kincsét kínálják is cserébe.

A szerző író, újságíró

(Borítókép: A földet trágyázza egy traktor Debrecen közelében. Fotó: MTVA/Oláh Tibor)