Invazív fajoknak nevezik azokat a növényeket, amelyek új környékre kerülve gyorsan terjednek, nagy területeket hódítanak meg és kiszorítják az őshonos fajokat. A toxikus növények kérdése nem az új James Bond-filmben szereplő halálos kert miatt merült fel Londonban, hanem annak apropóján, hogy a woke ideológia ügynökei felfedeztek egy újabb ügyet, amelyen keresztül megkísérlik a valóság megváltoztatását. Egy turistáknak szóló, virágos parkot bemutató térképen szerepel egy egyszerű virág, amelyre a növénytan a fentiek szerint az „elnyomó”, az „őshonos” és az „egzotikus” kifejezéseket használja, szerintük azonban ez áthallásos és a gyarmattartó múltra emlékeztet.
Erre vonatkozóan még nem készült európai uniós iránymutatás, ám az európai baloldali pártok és sajtóorgánumok szellemi holdudvarában az eltörléskultúra nyilvánvalóan egyre nagyobb teret nyer, az első lépéseket már megtették a biológiai nemeket megtagadó ideológiai politizálással. A hajdanán kereszténydemokrata Európai Néppárt (EPP) az elmúlt években számos ügyben közösséget vállalt és együttműködött a baloldali és liberális pártokkal, különösen a családpolitika és a bevándorlás vagy a nemzetekfelettiség képviselete tekintetében.
A német választások eredménye azt mutatja, hogy az értékeit feláldozó EPP most történelmi mélypontra került, Nyugat-Európában az utolsó bástya is leomlott. A választók megbüntették a CDU/CSU-t. Önmagában azonban nem is az uniópártok veresége a legaggasztóbb, hanem a nyugat-európai EPP-tagpártok elkeserítő általános helyzete. A választók immáron több alkalommal, több országban is egyértelműen leszavazták azokat a korábbi jobboldali pártokat, amelyek a liberálisoknak való megfelelés miatt engedtek értékeikből, és behódoltak a baloldali politikáknak. Nincsenek kivételek, az Európai Néppárt legnagyobb pártját, a CDU-t támadták a legkevésbé, ennek ellenére ugyanarra a sorsra jutott, mint a többi nyugat-európai EPP-s párt.
A következő években csekély a valószínűsége annak, hogy a hat alapító tagállamban egynél több néppárti kormány kapjon bizalmat a kormányzáshoz. Miközben jobboldali kormányok visszatérését várjuk Spanyolországban és Olaszországban, Lengyelország a legnagyobb konzervatív vezetésű tagállam. Ha a néppárti vezetésű országokat vesszük sorra, a CDU bukása után Románia lesz a legnépesebb ország, amely Johannis elnök révén a néppártot képviseli az EU csúcsszervében (a néppárti miniszterelnök épp a napokban bukott meg). A románokat követően néhány közepes méretű országban van csak EPP-s vezető: Görögországban és Ausztriában. Utána kisebb országok következnek: Horvátország, Szlovénia, Lettország, Ciprus. Írországban a koalíciós megállapodás szerint egy év múlva, a ciklus félidejében foglalhatja el ismét a Fine Gael (EPP) a miniszterelnöki posztot. Ha nagyvonalúbbak vagyunk, a néppárthoz köthető, de független litván miniszterelnök még idesorolható. Az unió 27 országában 2011-ben még tizenhat, tavaly már csak kilenc kormányfőt számolhatott a néppárt, hamarosan pedig már csak hét, a litvánnal hét és fél néppárti tagja lesz az Európai Tanácsnak.
Sorrendben Berlusconi, Sarkozy, Merkel és gyengélkedő pártjaik után nem marad sok kortárs viszonyítási alapja a néppártnak, és pechükre Orbán Viktor miniszterelnök sincs már közöttük.
Az Európai Néppárt kilátásai rosszak. Gyenge irányításuk és az önjelölt vezetők csatározásai mérgező környezetet teremtettek. A jelenlegi néppárti tisztségviselők megosztották az európai jobboldalt és saját pártcsaládjukat is. Érthető módon a nyugati médiában nem kapták fel a hírt, hogy mi hangzott el az EPP vezetése által néhány hete tartott római találkozón, ahol komoly kritikát fogalmazott meg számukra Pietro Parolin olasz katolikus püspök, szentszéki államtitkár. Meglátása szerint az EPP egésze nem azonosul a kereszténységgel, mégis különös figyelmet fordítanak rá, többen kifejezetten hivatkoznak is a keresztény értékekre. Emlékeztette a megjelenteket arra, hogy a kereszténységből nem lehet csak azt kiválogatni, ami kényelmesebb, mert kereszténynek lenni nem olyan, mint bemenni a szupermarketbe, és levenni a nekünk tetsző termékeket.
Miután hamarosan egy baloldali vezető veszi át Németország székét az Európai Tanácsban, a kereszténydemokratákat leginkább már csak a közép-európai kormányfők fogják képviselni. Ők azok, akiket a fősodratú liberális sajtó és a brüsszeli bürokraták leginkább nyomás alatt tartanak, de még mindig állják a sarat. Nem véletlenül támadnak bennünket akkor, amikor nagyobb beleszólást követelünk az uniós politikai döntéshozatalba: a közép-európai kormányok az emberekhez szólnak, és őket is képviselik; a V4-országok képesek félretenni a pártcsaládok közötti különbözőségeket; a nemzeti szuverenitást helyezik előtérbe, egyre nagyobb gazdasági erőt is felmutatva.
Nem lehet a baloldallal kereszténydemokrata pártot építeni. Nem lehet csak egy kicsit engedni itt-ott, mert annak az a vége, hogy a szélsőséges baloldali napirend érvényesül. Ma az Identitás és Demokrácia (ID) és az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) frakciókban ülnek azok, akik nem hátrálnak meg a globalisták ideológiai nyomásától, és ragaszkodnak Európa keresztény identitásához. A nyár folyamán Budapesten találkozott a két legnagyobb demokratikus jobboldali pártcsalád vezetése, majd több nem EPP-s jobboldali párttal közösen nyilatkozatot adott ki a Fidesz, amely szerint az Európa jövője vitasorozatban (is) közösen szükséges megjeleníteni a jobboldali pártok szempontjait.
A mozgalom folytatódik, az európai jobboldal reneszánszára van szükség!
A szerző a Fidesz külügyi titkárságának vezetője
Borítókép: MTI/AP/DPA/Michael Kappeler
