Nem mindenben, de bizonyos dolgok összemérésében a mennyiség számít. Ez van például a sportban, legalábbis a legtöbb esetben: aki másodpercekkel, méterekkel, kilókkal gyorsabb, ügyesebb, erősebb, az viszi el a pálmát. És ez érvényes a demonstrációkon, ünnepségeken való részvételre is. Hiszen ez mutatja meg a valódi politikai aktivitást, dinamizmust, elszántságot, azt, hogy egy politikai tábor képes tenni is azért az értékrendért, amit a magáénak vall.
Éppen ezért mondhatom: a CÖF által, általunk szervezett békemenet elsöprő és látványos győzelmet aratott október 23-án a balliberális ellenzék felett. (Külön tisztelet Csizmadia Lászlónak, a CÖF elnökének a heroikus munkájáért.) A békemeneten 300-400 ezren vehettek részt, míg a baloldaliak összejövetelén maximum három-négyezren. Vagyis a különbség százszoros! És ez mindennél többet mond.
Most persze azt mondogatják a ballib oldalon – Kovács László elhíresült mondásából kiindulva –, hogy nem a demonstrációs versenyt kell megnyerni, hanem tavasszal a választásokat. Nos, ilyen érveléssel akkor lehet előállni, ha mondjuk a békemeneten kétszázezren, az ellenzéki oldalon pedig 100-150 ezren vesznek részt, mert abban az esetben valóban lehet hivatkozni erre-arra (a fiatalok nem járnak ilyen ünnepi rendezvényekre, kik szervezték meg jobban a részvételt stb.). De ez más: itt óriási nagyságrendi különbség mutatkozik a megjelentek számában, a százszoros különbségre nincs, nem lehet technikai magyarázat, csak egyetlen van: a nemzeti és keresztény, szuverenista tábor ereje és elkötelezettsége messze felülmúlja a balliberális ellenzékét.
Ehhez képest tűnik szánalmasnak az, hogy a baloldali gyűlés főszónoka, a keresztény-konzervatív-baloldali-liberális-zöld-nemzeti-globalista-mikellmilyenlegyek Márki-Zay Péter arra szólított fel, „mutassuk meg, hogy mi vagyunk a többség”. De ez nem új náluk: már a 2018-as kétharmados választási vereségük után két héttel is azzal demonstráltak a Kossuth téren és máshol is, hogy „mi vagyunk a többség”. Úgy látszik, állandóan ők a többség, akkor is, amikor nem. Ilyenek a kommunisták – akik most csattanós választ kaptak a békemenettől.
Most persze keresik az okokat, hogy miért csak néhány ezren mentek ki a Hősök tere elé, kommentelők keseregnek ezen, s találnak is magyarázatokat: a fiatalok, akik Márki-Zay mögé álltak, nem szívesen járnak ilyen típusú gyűlésekre, kimerültek a baloldali emberek az előválasztás után, hideg szelek fújtak azon a délutánon stb., stb. Lehet szépítő magyarázatokat találniuk, holott vélhetően fontosabb ok lehet, hogy számos hagyományos balos szavazó csalódott, hogy az ismeretlen Márki-Zay nyert, ezért nem jött el. Ám még ennél is fontosabb, hogy a hazai baloldal minden erőltetett látszat ellenére erősen megosztott; leplezhetetlen törésvonalak húzódnak közöttük, egyetlen közös pont a baloldal soraiban az Orbán Viktorral és a Fidesszel szembeni gyűlölet. De kérdezem én: mi tart igazából össze egy politikai közösséget, az, hogy „Orbán Viktor távozzon”, vagy egy világlátás, értékrend, amelyet a közösség minden tagja magáénak vall? Másképpen: a gyűlölet vagy a közös értékrend tart össze jobban egy politikai közösséget?
Nos, október 23-a képei, légi felvételei erre megadják a választ. Ez már előrevetíthetné a választások végeredményét, ám sokat látott politológusként azt mondom: hat hónap a politikában hihetetlenül nagy idő, ez az eredmény még mindig csak részeredmény, nem végeredmény. A mostani látványos erődemonstráció mindenkit arra kötelez a nemzeti oldalon, hogy továbbra is még nagyobb lendülettel vegyen részt a kampányban a választás napjáig.
A békemenet – mint mindig vagy talán még jobban, mint korábban – nem pusztán demonstráció egy értékrend és világnézet mellett, hanem óriási közösségi élmény: mindenki, aki részt vett és részt vesz benne, azt érezheti – s nincs ennél tán fontosabb –, hogy olyan emberek veszik körül, akik hozzá hasonlóan gondolkodhatnak, akikre biztosan számíthat. Ehhez az emelkedett hangulathoz illő volt Orbán Viktor lényegre törő, világos beszéde. Két fontos üzenetet érdemes ebből kiemelni.
Az egyik: az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékéhez hozzákapcsolta 2006-ot, mert a két dátum immáron nem választható külön egymástól, hiszen mindkétszer ugyanazok a politikai erők akarták elnyomni a szabadságot Magyarországon. 1956 után 2006-ban is a kommunisták akarták leverni a nemzeti és keresztény, szuverenista tábort, hogy kiszolgáltassák azt a külföldi hatalmaknak, gyarmattá tegyék és válságba sodorják az országot. 1956-ban egy fegyveres forradalmat fojtottak vérbe a szovjet hatalom segítségével, ötven évvel később, 2006-ban pedig a gyurcsányi hazugság, manipuláció ellen erkölcsi felháborodásból tüntetőkkel szemben alkalmaztak brutális erőszakot Budapest utcáin. És most, hetvenöt évvel ’56, tizenöt évvel 2006 után, újra itt vannak, és ismét hatalomra törnek a kommunisták, hogy harmadszor is kiszolgáltassák az országot külföldi és globális hatalmaknak.
Ráadásul – teszem hozzá – abban is jelen van a folytonosság, hogy a Nyugat, a fényességes Nyugat, a szabadság és demokrácia bajnoka 1956-ban ugyanúgy hagyott magunkra bennünket, mint ahogyan pisszenés sem volt a 2006. őszi brutális rendőrterror után sem az unióban, sem a nyugati államok politikusainál, sem pedig a fősodratú médiumokban. ’56-ban magunkra hagytak bennünket, odadobva a Szovjetuniónak, 2006-ban falaztak a Gyurcsány-kormánynak, most pedig, a 2022-es választások előtt a legkülönfélébb eszközökkel beavatkoznak a belpolitikai folyamatainkba, ami, ha jobban meggondoljuk, szemérmetlenebb és pofátlanabb magatartás, mint a 2006-os volt.
Talán megkockáztathatom: ez az ’56-os megemlékezés egy hagyomány kezdete. Innentől kezdve minden október 23-án meg fogunk, mert meg kell emlékeznünk a 2006. október 23-i véres rendőrterrorról is, s újra és újra ki kell majd mondanunk e napon: soha többé!
Orbán Viktor másik fontos üzenete: a magyarok sorsáról csak a magyarok dönthetnek. Ez az üzenet egyszerre szól Brüsszelnek, Washingtonnak, a nemzetközi balliberális fősodornak és a „Gyuri bácsi” által fémjelzett globális pénzügyi hálózatoknak. Annál is inkább, mert – mint a miniszterelnök joggal hangsúlyozta – az itthoni ballib ellenzék önmagában nem is lenne veszélyes, de mivel ott áll mögöttük pénzzel, támogatással, hatalmi szóval, kényszerrel és zsarolással a globalista balliberális hálózat, az unió és a nagyhatalmak, ezért komolyan kell venni a fenyegetést, és a hazai baloldal gazdáinak világosan meg kell üzenni, hogy eddig és ne tovább. Most sem engedünk a szuverenitásunkból, mint ahogyan nem engedtünk 1956-ban és 2006-ban sem.
Megszólalt az ország legkártékonyabb politikusa is, akinek a lelkén szárad mindaz, ami tizenöt évvel ezelőtt történt. Ezt volt képes írni a közösségi oldalán: „Szájtáti, gyenge demokraták engedik másfél évtizede, hogy tudatos rendzavarást, provokációt, a demokratikus államrend elleni támadást tiszta forradalommá próbáljon nemesíteni a jó- és rosszhiszemű naivitás és a hatalmi hazugság perverz szerelmi háromszöge.” A demokratikus államrend elleni támadás – na, ezt éppen te tetted, Gyurcsány!
A bicska itt, ebben a pillanatban nyílik ki a zsebben! Épp ezért csak azt tudom mondani, ceterum censeo: Gyurcsány Ferenc bűne nem maradhat büntetlenül. Ez mindannyiunk felelőssége!
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi beszédet mond az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulóján tartott megemlékezésen az Erzsébet téren 2021. október 23-án. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
