Egy igazáért küzdő nemzet védelmében

Az európai liberális diktatúra éppen soros percemberkéi egy évtizede tartják össztűz alatt Magyarországot. A kezdet kezdetén többek között az anarchista Daniel Cohn-Bendit beteges rikácsolása és az alamuszi Rui Tavares lapos pislogása fenekedett ránk. Miután ezek eltűntek a színről, abban reménykedtünk, hogy majdcsak elfogynak, hogy előbb-utóbb majdcsak belefáradnak és feladják az örökös háborúskodást. De nem! A férfiatlan férfiak után sorban jöttek a szemlátomást pszichoszomatikus tüneteiktől szabadulni kívánó férfias nők, Judith Sargentini szólóban, legutóbb pedig a LIBE bizottság tagjai már kvintettben és a személytelenség leple alatt.

Erről a felháborító és szűnni nem akaró hajtóvadászatról és okairól írt könyvet az Ausztria legnyugatibb tartományából, a Svájccal határos Vorarlbergből származó Elmar Forster, méghozzá az alcím tanúsága szerint „egy megrágalmazott és igazáért küzdő nemzet védelmében”. Az átfogó elemzés szerzője Innsbruckban és Nyugat-Berlinben végzett tanulmányai után hosszú ideig dolgozott Pozsonyban, Prágában, aztán Magyarországon, miközben nemcsak megismerte a kelet-közép-európai népeknek a nyugatiaktól merőben eltérő mentalitását, hanem avatott szakérője lett történelmüknek és kultúrájuknak is.

Széles körű történelmi és kulturális tájékozottsága különösen Magyarországra terjed ki, amihez hozzájárulhatott magyar felesége, a nálunk való otthonra találása és kis szőleje, amelynek terméséért jó gazdaként valószínűleg ugyanúgy aggódik, mint (a jelekből ítélve) fogadott hazája sorsáért. Ennek az aggodalomnak a jegyében már 2015-ben tiltakozott az illetékes diplomáciai és sajtófórumokon Werner Faymann Spiegel-interjúja ellen, amelyben az akkori baloldali osztrák kancellár Orbán Viktor menekültpolitikáját a holokauszthoz hasonlította.

Forster ugyanakkor természetesen megmaradt kívülálló idegennek, aki elfogulatlanságával világosabban látja az adott helyzetet, mint a benne élők. Mi például Tavarest, Cohn-Benditet, Sargentinit vagy a LIBE bizottságot szidjuk-szapuljuk előszeretettel a zaklatásainkért, ő azonban rádöbbent bennünket, hogy rossz sorrendben tettük fel a kérdést. Hiszen ezeket a figurákat az osztrák, a német és a többi nyugati választópolgár ruházta fel hatalommal, így végső soron ők küldték őket a nyakunkra. Az a nyárspolgárból lett választópolgár, aki különösen német nyelvterületen, a második világháború keserű tapasztalataival a háta mögött többé már nem tudja, de nem is akarja megkülönböztetni az anyagi jólétet és biztonságot az igazi szabadságtól.

Ebben tért el korábban és tér el egymástól még kirívóbban most az EU-n belül a keleti, de leginkább a magyar mentalitás a nyugatitól. Finom utalással a könyv címe is erre céloz: Freiheit und Liebe, azaz Szabadság és szeretet, amiről azonban a magyar olvasónak, de csakis a magyar olvasónak, a szövegkörnyezet nélküli helyzetben Petőfi híres versének címe is azonnal eszébe jut: Szabadság, szerelem. Mert a mi nyelvünk, minden másikkal ellentétben, megkülönbözteti a szerelmet és a szeretetet. Ebben is mások vagyunk. Nem különbek, csak mások.

A Szabadságszeretet (maradjunk ennél az értelmezésnél) másik témája a magyarellenességre hangolt nyugati és legfőképpen az osztrák sajtó. A nyárspolgárból lett választópolgár ugyanis annyira nem vak és nem gonosz, hogy önként és dalolva szavazna bizalmat a nemzeti hagyományokat elvető, az egyházakat lejárató, a nemi identitást tagadó, a hamis környezetvédelmet hirdető, a migránsokat tömegesen befogadó politikai pártoknak, vagy hogy zsigerből gyűlölje Magyarországot, no meg Orbán Viktort. A nyárspolgárból lett választópolgárt arrafelé manapság az újság, a rádió, a televízió és a közösségi fórumok a másutt megszokottnál is jobban manipulálják, futószalagon gyártva az álhíreket a magyar kormányról, a migránsválság kezelésétől kezdve a korrupción át egészen a járvány leküzdésére hozott intézkedésekig.

Egy ilyen agymosott osztrák állampolgárba magam is belebotlottam a Balaton-parton, éppen a járvány előtti utolsó nyáron. Valamit kérdezett tőlem, majd miután megkapta a kellő tájékoztatást, azt hitte, tényleg egy nyelven beszélünk, és minden átmenet nélkül szidni kezdte a magyarországi korrupciót. Mire én, levetkőzve jó modoromat, szintén minden átmenet nélkül visszakérdeztem: ha már ilyen kiválóan van informálva, miért jön ebbe a korrupt országba nyaralni? Miért nem megy inkább melegebb éghajlatra? De ezt már nem értette meg… Németül nem így mondják.

A balliberális erők, ha csak tehetik, a legválogatottabb eszközökkel intézik el politikai ellenfeleiket. Ausztriánál maradva, két éve egy bűnszövetkezet közreműködésével buktatták meg a szabadságpárti Strache alkancellárt, most pedig éppen a néppárti Sebastian Kurz kancellárt léptették vissza. Orbán Viktorra Európa-szerte tíz év óta fenik a fogukat. Az ő személyének és politikájának külön fejezetet szentel Elmar Forster, aki benne látja megtestesülni –Oswald Spenglernek azt a mondását, hogy a legyőzött népek erénye nem a belenyugvás, hanem a türelem. A nyugat-európai elit azért beszél a „feltartóztathatatlan orbanizációról”, azért tartja Európa legveszélyesebb politikusának a magyar miniszterelnököt, mert attól tart, amiben mi reménykedünk: hogy ez a türelem nálunk előbb-utóbb rózsát terem, náluk viszont kinyitja a választópolgárok szemét.

Egyikük, aki a mi perspektívánkból földi paradicsomnak számító Vorarlbergből származik, már túl van ezen. Sajnos, könyvét német nyelvterületen a kelleténél bizonyára sokkal kevesebben fogják elolvasni. Megkockáztatom, hogy nagyon kevesen. A fordítás híján potenciális magyar olvasónak és választópolgárnak pedig Szabó Dezső egyik híres mondásának továbbgondolásával ajánlom figyelmébe Elmar Forster tanítását: „A himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni.” Ezek vagyunk, pontosabban ezek voltunk mi. Teli hassal a himnusz megfekszi az ember gyomrát. Ezek ők.

A szerző író, műfordító

Borítókép: MTI/AP/Lisa Leutner