Arccal a vasút felé

Ha az embernek gyereke, unokája van, bármennyire is igyekszik megóvni őt és persze saját magát bizonyos külső hatásoktól, előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor már semmit nem kíván jobban, mint hogy Thomas, a gőzmozdony elgázolja Barbie babát, és beköszöntsön végre a nyugalom. Aztán persze egy kissé elszégyelli magát, főleg azért, mert mostanában a mozdonyokra is rájár a rúd, és még jó, ha az eltörlés kultúrkampfja a rasszizmus ellen folytatott kíméletlen küzdelem jegyében be nem olvasztatja szerencsétlen ipari műemlékeket, aztán majd leeresztett redőnyök mögött szamizdatban mutogathatjuk a kölyköknek, hogyan is mentek a dolgok menetrendszerűen a vasúti közlekedés hőskorában.

Magyarországon ugyan momentán senki nem akarja kitörölni a néplélek mélyéről a 424-es füstjét, de ez itt köztudomásúlag egy elmaradott vidék, provinciális, mint egy bakterház, ám szerencsére a nálunk lényegesen fejlettebb régiókban már nem lehet csak úgy összevissza lapátolni a szenet, és hamarost rend keletkezik a fejekben. Azt olvasom ugyanis, hogy a Brit Vasúttörténeti Múzeum kiállítása kapcsán egy egyetemi konzorcium vizsgálódásba kezdett arra nézvést, hogy „milyen szerepet játszott a gőzüzemű vasúti közlekedés a fehér szupremácizmus kiépítésében, illetve a harmadik világ és az Amerikába hurcolt rabszolgák kizsákmányolásában”. Nos, jelentem innen a végekről a tudós elméknek, nagyot. Komolyat. Jelen tudásunk szerint ugyanis úgy történt, hogy a mozdonyok ide-oda húzgálták a vagonokat, amelyekben terményeket, ásványi kincseket és az azokat meg- és kitermelő szerencsétlen rabszolgákat szállították. Valamint ahol már nem rabszolgáknak hívták őket, hát a kizsákmányoltakat, a kiraboltakat és megalázottakat. És akkor most hogy élünk ezentúl? Olvasztunk, Vincent?

Mindenesetre odáig már eljutottunk, hogy a múzeum igazgatója megígérte, egyetlen műtárgyat sem távolítanak majd el a kiállítás anyagából. Ennek a mondatnak az elhangzása viszont arra utal, hogy a lehetőség egyáltalán felmerülhetett. Mint ahogy az a terv is, hogy azért a biztonság kedvéért a mozdonyokon feltüntetik majd, ha bármi közük is volt a „kolonialista, kizsákmányoló, imperialista expanzióhoz”. Miközben mindez, más eszközökkel, vidáman folytatódik. Egy cetlivel kompenzálni nagyjából annyit ér, mint futballmeccsek előtt térdepelni.

A brit szigeteken egyébként is zajlik az élet, miközben a világ vezetői a glasgow-i klímacsúcsra repkedtek, hogy két szunyókálás közben ekézzék egy kicsit a húszéves dízelemet, a tehenészeket és a notórius avarégetőket, John Cleese biztos, ami biztos, megelőző csapásként feketelistára tette magát. A Monty Python tagja, aki tettestársaival karöltve már eddig is rengeteget tett azért, hogy a Föld jobb hely legyen, éppen az eltörléskultúráról forgat egy dokumentumfilmet. Azt nem tudjuk, hogy munkája során felkeresi-e a Brit Vasúttörténeti Múzeumot vagy esetleg a Hülye Járások Minisztériumát, az viszont tény, hogy a woke szabályok miatt lemondta szereplését a Cambridge Union egyik rendezvényén, a világ legrégebbi vitaklubjában. Cleese azután döntött így, hogy az egyetem megtiltotta Andrew Graham-Dixonnak, hogy felszólaljon a rendezvényükön. Mégpedig azért, mert a műkritikus egyszer eljátszotta Adolf Hitler szerepét. Na most itt elkezdhetnénk sorolni, hogy Bruno Ganzig bezárólag hányan bújtak a Führer zubbonyába, de minek. Ez már annyira abszurd, hogy a Monty Python is megirigyelhetné. Cleese vérbeli komikusként nem is hagyta veszni a poént, és közölte, mivel ő is eljátszotta Hitlert egy Monty Python-szkeccsben, ezért aztán inkább ő helyezi saját magát feketelistára, mielőtt valaki más tenné meg helyette.

Cleese megteheti, hogy viccet csinál az egészből. Pontosabban úgy reagál valamire komolyan, hogy az közben ellenállhatatlanul vicces és nevetségessé teszi a nevetségest. Róla aztán elég nehéz elhitetni, hogy náci vagy éppen rasszista, tehát egy jó kis karaktergyilkosságra nem a legmegfelelőbb alany és áldozat. De ebben a szépen terebélyesedő agyrémterrorban egyre kevesebben engedik vagy engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy legalábbis nagyjából normálisak maradjanak. A világ egyre kevésbé tűnik kiszámítható helynek, azt sem gondoltuk volna egészen mostanáig, hogy a Stones nem játssza egészen addig a Brown Sugart, amíg le nem esnek a színpadról.

Borítókép: A MÁV 424-es sorozatú szerkocsis gőzmozdonya. (Fotó: Fortepan / Erky-Nagy Tibor)