„Szolgálunk és védünk.”
Rendőri brutalitás felkavaró emlékképei, „Soha többé!” molinók Budapest utcáin a XXI. századi demokráciában. Le nem zárt ügyek miatt újra és újra látjuk és átéljük azt, aminek egyszer sem lett volna szabad megtörténnie. 2006 októberében brutális rendőri osztagok rohamozták meg a védtelen embereket Budapest utcáin. Nem zárható ki, hogy voltak olyan „elvetemültek” az utcán vonulók közül, akik visszaszóltak a rendőröknek, nem törték össze magukat, hogy eleget tegyenek a hatósági felszólításnak, sőt talán még gúnyosan intettek is a rendőrség büszke népének. Nem zárható ki az „illetlen viselkedés”, de akkor sem lehet a hatalom válasza: véres fejek, eltört karok, megsebzett lelkek, elveszejtett hitek. Ez az, ami megmaradt a politika által kiprovokált, de a mai napig jogilag nem tisztázott rendőri őrjöngés után.
Miért, hogyan, mi végre? Hiszen a „testület” a köz nyugalmára, az emberek védelmére hozatott létre. Rend(őrség) elnevezéssel létezik egy intézmény, amely része a rendvédelmi erők szélesebb táborának, ahol jelen van a titkosszolgálat – elhárítás és hírszerzés –, terrorelhárítás, adórendőrség. Sőt, ideértendő az ország fizikai védelmét szolgálni hivatott hadsereg is. Ők azok, akik garantálják a biztonságunkat, a rendet, ami a társadalom működésének feltétele. Vigyázzák törvényeinket, miközben érvényt kell szerezniük a többség által jogosan elvárt szabályok betartásának. Feladatuk a bajba jutott emberek segítése, életük és testi épségük megvédése minden ellenük irányuló veszéllyel szemben. Tehát védenek és szolgálják a társadalmat függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon a pártok közül, milyen ideológia mentén születnek döntések. Nyilvánvalóan lojálisak a mindenkori kormányhoz, teljesítik utasításait, de csak a társadalom érdekében. És nem támadnak, pláne nem osztanak gyűlöletből táplálkozó ütleget. Márpedig 2006. október 23-án este a sisakok mögé rejtett arcok – a mozdulataikból ítélve – gyűlöletet sugároztak, amikor a legkegyetlenebb módon támadtak fiatalokra, nőkre és idős emberekre.
A szolgálati szabályzat kimondja – 1997 előtt így volt –, hogy népellenes parancsot nem lehet végrehajtani. Egyetlen ütlegelő sem hivatkozhat utólag arra, hogy parancsot teljesített, legyen annak eredője bármely magas beosztású, esetleg egy helikopterben üldögélő, elmeháborodott politikus vagy rendőri vezető. Tudom, mert 1996-ig tagja voltam a rendvédelmi intézményrendszernek, mint a hírszerzés operatív tisztje. És nem emlékszem, volt-e olyan eset – különösen a rendszerváltást követően –, amikor az általam ismert rendőrök, katonák, titkosszolgálati tisztek bármikor is nemzetük ellen szervezkedtek volna. Esküjükhöz méltón tették a dolgukat. Még az is megtörtént – tanúja voltam –, hogy sandaságra törekvő politikai „kérés” teljesítéséről sikerült lebeszélni a helyzetét félreértő politikust. Mi történt hát tizenöt évvel ezelőtt, azon az estén, és miért került sor a brutális rendőri fellépésre? Csupán annyi lett volna az előzmény, hogy nem oszlott a tömeg az erőteljes felszólítás ellenére? A dolog megértéséhez gondolatban vissza kell menni tizenöt, esetleg ötven évet vagy még többet.
Az elmúlt évtizedek kétségtelen fejlődése mögött, mellett vagy még inkább árnyékában végig jelen volt és van – félő, hogy még lesz is – a politika leginkább elfogadhatatlan jellemzője, a gyűlöletbe hajló ellentét. A hatalmi harc vadhajtása, az ideológiák mezébe bújtatott emberi féktelenség képes a gyűlölet életidegen álarcát magára venni. Elfogadhatatlan retorika, ostobábbnál ostobább hazugságok és a mindenáron való kísérlet a hatalom megszerzésére, majd megtartására vált ki emberi közösségbe nem való indulatokat. Ráadásul mindez nem marad a politika térfelén, hanem megjelenik a társadalom baráti, rokoni köreiben, hogy végül családi életek nyugalmát dúlja fel. Mire teljesen átszövi a közösséget, senki nem is érzékeli, hogy csapdába esett, hogy átverték, hogy sanda politikai célok eszköze lett. Van, aki a jóhiszeműsége miatt, mások épp az elkötelezettségük okán lesznek áldozatai az ármánynak és a politikában felsejlő kitüremkedéseknek. Akkor már parancs sem kell, hogy a rend őrei nekiessenek a vélt és gyűlölt ellenfélnek. Nincs mérlegelés, nincs érzelem és szánalom, mert abban a pillanatban az ember a gyűlölet eszközeként van jelen.
A rombolás másnapján a lelkiismeret munkába kezd, de már későn. Így marad a „parancsra tettem” menekülési kísérlet a másnap reggeli világosság hatására ismét emberi formát mutató végrehajtók részéről. Kizárt, hogy ne szenvednének, hiszen a lelki békét nem kaphatták vissza még a bíróság felmentő ítéletének következtében sem. Apropó, bírói ítéletek! Ezek tették egyértelművé, hogy szó sem volt egyszerű rendőri túlkapásokról, az esemény lélektani kisiklásáról. Ahogy a politika fogta a szemeket kilövő puskát tartó rendőr kezét, éppúgy érződött a megfelelni akaró bírói összekacsintás a hatalom akkori birtokosaival. Mert bűnösnek ítéltetett az összevert áldozat, és felmentést kapott a gumibotozó őrület. A jogszerűnek kikiáltott álnokság nevében képesek voltak arcul csapni az igazságot. Átverték a társadalmat, és még a munkakönyvüket sem adták vissza ezt követően. Ítéleteik egyetlen észszerű magyarázata az lehet, hogy az ő hozzátartozóik nem voltak az áldozatok között.
A történelem során többször előfordult, hogy politikai utasításra belelövettek a tömegbe, megkardlapozták az utcán békésen vonulókat vagy hatalmuktól megrészegedve kijárási tilalom formájában otthon maradásra kényszerítették az embereket. Kétféle politikus ad ki ilyen parancsot. Az egyik, aki arisztokratikus gőggel lenézte alattvalóit. Az elmúlt századok során a ki nem mondott „munkamegosztásból” következett, kinek mi a dolga. A politikai pálya kiváltság volt, amit csak a többség iránti felelősséggel lehetett jól megélni. Az eltévelyedőt, a dölyffel irányítót a „politika” lökte ki magából, hisz a többi érdemeit is veszélyeztette a renitens.
A másik típusú, tévúton járó első számú vezető, aki helyzetét félreérti, és alkalmatlanságából adódóan nemcsak irányítani képtelen az országát, de ebből következő frusztrációját dühkitörésekkel próbálja ellensúlyozni. Ezt a típust korunk termelte ki, hála az „egyenlőség” eltorzított mítoszának. Manapság a félreértett lehetőségek világát éljük, ahol – bizonyos vélemények szerint – bárkiből lehet bármi, akár miniszterelnök is. Az igazság viszont az, hogy politikai vezető megfelelő adottságokkal rendelkező ember kell hogy legyen. Ennek hiánya vezet akár a rendőri brutalitáshoz és a bocsánatkérés elmaradásához.
Ezért mi, mindazok, akik valaha a rendvédelemben dolgoztunk, és arra esküdtünk, hogy védjük a védtelent, helyettük is bocsánatot kérünk. Bocsánatot kérünk a sérültektől, a lelkileg megalázottaktól, az azóta öngyilkosságba menekültektől. A jóérzés és a rendvédelemben ma is becsülettel dolgozók érdekében is tesszük mindezt. A bűnre utasító politikusokon pedig úgy állunk bosszút, hogy ellentmondunk a gyűlöletnek. Nem engedjük, hogy itt tanyázzon közöttünk. Képesek vagyunk rá, hogy megoldjuk! Az alig tizenhárommillió magyar ember, egy parányi, egymásra utalt közösség, akik nem akarnak többé a gyűlölet rabszolgái lenni.
A szerző titkosszolgálati szakértő
Borítókép: Rendőrattak (Forrás: AFP/Kisbenedek Attila)
