Beszéljünk először a lóról.
A kutya az újkőkor óta társa és barátja az embernek, a ló „csak” a rézkor óta. Legalábbis a Botaji-kultúra leletei közül (Észak-Kazahsztán) nagy mennyiségben kerültek elő házilovak csontjai, melyek nagyjából 3700–3500 évesek.
S hogy a ló mit is jelent úgy általában az embernek, arról sokat elmond Xenophón műve a lótenyésztésről (!). Az ókori görög szerző, zsoldos, katona és filozófus komoly munkát szentelt a lovakkal való helyes bánásmód leírásának: „Mindenesetre vigyázzunk, hogy szelíd, könnyen kezelhető és emberszerető csikó kerüljön a belovagló elé. Az ilyen magatartás ugyanis már többnyire otthon, a lovász segítségével is elérhető, ha el tudja érni a csikónál, hogy az éhséget, szomjúságot és a böglyök csípéseit az egyedülléttel, az evést, az ivást és a fájdalomtól való megszabadulást viszont az ember jelenlétével társítsa magában. Ha ez sikerül, biztos, hogy a csikó nem egyszerűen szeretni fogja az embert, hanem valósággal vágyódni fog utána. Érintenünk is azokon a testtájakon kell a lovat, ahol leginkább kellemes neki a simogatás, ezek egyrészt a szőrrel dúsan borított részek, másrészt az a terület, melyet a ló kevésbé tud védeni, ha valami támadás éri. A lovászt utasítsuk, hogy a csikót tömegben is vezesse, szoktassa hozzá mindenféle látványhoz és zajhoz. Ha a csikó az ilyesmitől fél, nem szabad haragudnunk, hanem nyugtatgatva kell megmutatnunk neki, hogy nincs semmi baj.”
Vagy: „A ló feligazítása. Ha azt akarjuk, hogy harci lovunk lovaglás közben előkelőbb és pompásabb látványt nyújtson, tartózkodjunk attól, hogy a zablával állandóan rángassuk a száját, vagy sarkantyúzzuk és ostorozzuk, noha sokan úgy vélekednek, hogy így feligazíthatják a lovukat. Tévedés. Aki ilyesmit tesz, éppen az ellenkezőjét éri el. A zabla felfelé rángatásától ugyanis a ló ahelyett, hogy előre nézne, csupán rosszabbul lát, a sarkantyúszúrástól és pálcázástól pedig úgy megijed, hogy összezavarodik és elveszíti biztonságérzetét. Ez jellemző a lóra, amelyik szenved a lovaglástól és feladatait csúnyán, nem pedig szépen végzi. Ha viszont arra tanítjuk a lovat, hogy a lovas alatt laza szárkapcsolattal menjen előre, és nyakát tarkóban meghajlítva emelje felfelé, olyasmit kérünk tőle, amit maga is szívesen és büszkén tesz. Hogy mindezt élvezi, a következő dolog is bizonyítja: amikor a ló magától vesz fel valamilyen testtartást a többi ló, különösen kancák között, akkor többnyire föligazodik tarkóban meghajlított nyakával, lábait könnyedén emeli, a farkát pedig magasra tartja. Ha tehát olyan testtartásra késztetjük a lovat, amit maga is szívesen vesz fel, mikor tetszeni akar, örömöt ébresztünk benne a lovaglás iránt, és az állat nagyszerű, tüzes és vonzó látványt fog nyújtani.” Gyönyörűség ilyesmit olvasni.
