A „kényes témák” értelmében – amelyek miatt Berlinben idén decemberben A diótörő helyett a Don Quijote című balettet fogják műsorra tűzni – nem kínai táncművészek táncolják a kínai táncot, ami ugye a libsik elmebeteg világában kulturális kisajátításnak minősül, ráadásul az igazgatónő szerint a koreográfia nem is hasonlít igazi kínai táncra, amit minden bizonnyal onnan tudhat, hogy valamiféle időgéppel visszautazott a csak a mesében létező képzeletbeli cukorországba, és megtekintette, hogy ott hogyan is táncolnak a kínaiak.

Persze az arab tánccal is gondja van, mert abban – irgalom atyja, ne hagyj el! – barnára festik a művészek bőrét, ami amúgy azért történik, hogy a fehér bőrű táncosok jobban hasonlítsanak a barnább pigmentációval rendelkező közel-keleti emberekre. Zárójelben jegyezném meg, hogy a kínaiakat pedig sárgára szokták sminkelni. Az ok ugyanaz, mint az arabok esetében: hogy ugyebár hasonlítsanak a kínaiakra.

Már persze ha az adott balettegyüttesben nincsenek ázsiai származású táncművészek, mert ha vannak, akkor a vezetőség az esetek többségében rájuk szokta osztani ezt a szerepet. Ami amúgy valószínűleg szintén főben járó bűnnek, rasszizmusnak minősül, hiszen ebben az esetben voltaképpen kinézet és etnikai hovatartozás miatt kapja meg az adott művész a szerepet.

A libsevikek ugyanis, mint az ismert, úgy vélekednek, hogy egy haladó demokrata kizárólag színvak lehet, azaz ha egy művészeti vezető észreveszi, hogy az egyik táncosa mondjuk ázsiai származású vagy barnább a bőre az átlagosnál, és többek között ezen külső jellemzőket is figyelembe véve oszt szerepet, akkor nyilvánvalóan derékig elmerül a borzalmas rasszizmus bűzlő és ragacsos mocsarában.

De itt még nincs vége a sornak: az első felvonásban játékok, babák elevenednek meg és táncolnak, amelyek közül az egyik néger. Ugye nem is kell folytatnom, hiszen a progresszív baloldal hisztijeit szorgalmasan követő olvasóink egészen biztosan egy emberként csaptak a homlokukra és sikoltottak fel: blackface! Igen, igen, a rettegett blackface minősített esetével van dolgunk, ha és amennyiben egy fehér bőrű embert feketére sminkelnek.

Ez a bizonyos festegetés az, ami igazán ki szokta verni a biztosítékot a baloldal dühös aktivistáinál, és az az egészen elhanyagolható dolog sem szokta megzavarni őket a gigahisztijükben, hogy a feketére sminkelésnek nem a rasszizmus az oka, hanem az, hogy a fekete közösség tagjai közül viszonylag kevesen hódolnak a klasszikus balett szenvedélyének, így aztán ha egy szerep feketére van megírva, azonban nincs fekete bőrű táncművészünk, akkor bizony nincs mit tenni, feketére kell festeni egy fehéret. Amely gyakorlatot egyébként a prózai színházak is sokáig alkalmazták, ha mondjuk az Othello című darabot tűzték műsorra.

A múlt idő használata persze nem volt véletlen, hiszen a baloldali, ellenzéki propaganda már számtalanszor megüzente a zömében baloldali ellenzéki igazgatóknak, hogy a festegetés maradi, elavult és a progresszió által meghaladott dolog, így aztán a balos kultúrharc terrorja miatt évek óta gyakorlatilag nettó színháztörténelem-hamisítás folyik a darabbal kapcsolatban, ami praktikusan azt jelenti, hogy jelenleg kizárólag fehér színészek fekete smink nélkül játszanak el egy fekete bőrű szereplőt, a velencei mórt.

Agyrém. És Shakespeare, aki 1603-ban fekete bőrű hadvezérnek írta meg Othellót, minden bizonnyal dühösen forog a sírjában, hogy a ma rendezői milyen szolgálatkészen mennek le kutyába, és hamisítják meg a művet néhány idióta libsi újságíró egyetlen csettintésére.

De vissza Berlinbe! A jelenséget és a baloldali cenzúrát persze innen, a szabad Magyarországról lehet kárörvendő mosollyal vagy éppen dühösen is elemezni, hiszen mi itt maximum kibicek vagyunk, aminek az az oka, hogy a szélsőbalos média propagandistáinak liberális kultúrterrorja egyelőre nem érte el a balett világát. Mészáros Júlia teljesen feleslegesen hisztériázik, nem sikerült elérnie, hogy A diótörőt cenzúrázzák vagy kitöröljék a balett világából, a mű ma is jóformán változatlan formában, kínaiakkal, arabokkal és oroszokkal kerül színpadra. És ez így van jól.

Mi pedig szeretettel várjuk A diótörőre és a csodálatos világára szomjazó német kultúrmenekülteket, az övékkel szöges ellentétben a miénk ugyanis szabad ország, olyan hely, ahol nem elmebeteg és agresszív cenzúraigenlő liberális újságírók döntik el, hogy milyen darabot milyen formában lehet színpadra tűzni.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Unsplash)