Magyarország a Covid-járvány okozta gazdasági, társadalmi károk helyreállítását segítő uniós pénzügyi alapból 2500 milliárd forintos összegre jogosult az erről szóló EU-rendelet alapján. A kifizetési szabályok szerint a tényleges utalás azt követően történhet, hogy az Európai Tanács engedélyezte. A tanácsi döntéshez azonban az szükséges, hogy az Európai Bizottság beterjessze a magyar kormány által kidolgozott helyreállítási terv pozitív értékelését és annak jóváhagyására vonatkozó javaslatát.
Az uniós rendelet egyértelműen meghatározza, hogy a bizottság a tagállamok helyreállítási terveit milyen kiemelt szakterületeken és értékelési kritériumok szerint vizsgálhatja. Azt is rögzíti, hogy ezeknek a szempontoknak milyen szintű érvényesülését kell biztosítania. A bizottság azonban ezen a mandátumán a magyar tervekkel kapcsolatban több vonatkozásban túllép. A vizsgálatát önkényesen elszakítja annak az ellenőrzésétől, hogy a támogatott területeken a Covid-járvány hátrányaival összefüggő helyreállítási és ellenállási képesség fokozására alkalmas-e a benyújtott magyar elképzelés.
A rendelet által biztosított korlátokat elhagyva olyan jogalkotási és kormányzati követelményeket támaszt, amelyekben a magyar közjogi rendszert és állami berendezkedést támadó korábbi jogállamisági kifogások köszönnek vissza. Ezzel visszaélésszerűen gyakorolja a helyreállítási alap lehívásával kapcsolatos jogköreit, mert nem az uniós rendelet céljára, hanem kényszerítőeszközeként használja a hazánkkal szembeni jogállamisági vitában. Ezt szimbolikus módon éppen a jogérvényesülésért felelős biztos, Didier Reynders közölte: „Be kell vetnünk az összes eszközt: hetes cikk szerinti eljárás, kötelezettségszegési eljárás, és legújabb fejleményként az uniós támogatásoknak feltételt támasztó jogállamisági mechanizmus, valamint a tárgyalások a helyreállítási alapról.”
A helyreállítási alappal kapcsolatos helyzet tehát elválaszthatatlan a jogállamiság kérdésében évek óta tartó kötélhúzástól. A jogállamiság témája fundamentális jelentőségű Brüsszelnek, mert ez biztosítja részére, hogy olyan nemzeti szabályozási területekre lépjen be az uniós adminisztráció, ahol az alapszerződések nem adnak neki közvetlen jogalkotási hatáskört, ahol az uniós jognak nincs hatálya. Uniós szintű szabályozási lehetőség híján, a jogállamiság általános kritériumainak érvényesítésére hivatkozással a tagállamok törvényhozásaitól és kormányaitól követelik meg a hegemón balliberális felfogástól eltérő saját társadalmi berendezkedésüket meghatározó jogszabályok önkéntes átalakítását. Megkövetelik ennek teljesítését az erre vonatkozó többségi választói akarat szerinti felhatalmazás nyilvánvaló hiányában is, ami ellentétes a parlamentáris demokrácia működésével. Ezért a választóknak felelős jelenlegi törvényes magyar országgyűlés és kormány nem tesz eleget az elvárásoknak, nem hajlandó a kétharmados választói felhatalmazást alárendelni az azzal ellentétes brüsszeli akaratnak.
Ebben a helyzetben két alapvető módszer körvonalazódik az uniós gyakorlatban arra, hogy a hatalmi fölényben lévő balliberális ideológia érvényesülését kikényszerítsék a „vonakodó” tagállamokban. Az egyik a jogi szankciós módszer, a másik a pénzügyi-gazdasági hátrányokozás. Ahogy az uniós biztos mondta, hazánk ellen mindkettőt bevetik. Az előbbi alá tartozik az úgynevezett hetes cikk szerinti eljárás, valamint a kötelezettségszegési perek, míg a másik módszer eszköze az uniós költségvetéssel kapcsolatos jogállamisági mechanizmus várható alkalmazása, és a Covid-járvány utáni helyreállítási finanszírozási alap kifizetésének visszatartása.
Az utóbbinál maradva világos a logika: olyan gazdasági versenyhátrányt okozni a térség tagállamaihoz képest, ami az ország befektetés- és tőkevonzó képességének gyengítésével, valamint a működő vállalkozások rentábilis fenntartásának megnehezítésével a munkahelyek megtartását, a jövedelemszint megőrzését és a családi adókedvezmények politikájának végrehajtását akadályozza. Szándékaik szerint ez olyan társadalmi elégedetlenséghez vezethet, amely adott esetben az országot irányító politikai erő leváltására irányuló választói akarat kialakulását segíti annak a reménynek a felkínálásával, hogy a hátrányos helyzetüktől egy kormányváltás árán megszabadulhatnak.
Tulajdonképpen túszként kezelik a magyar állampolgárokat, azt üzenve, hogy az elvárt választói döntésért cserébe oldják fel az EU balliberális politikai és pénzügyi karanténját. Ezért a helyreállítási alapokból járó kifizetésekkel kapcsolatos megállapodás során a magyar kormánydelegációt vezető Ágostházy Szabolcs államtitkár lényegében túsztárgyalóként küzd azért, hogy a bizottság engedje ki a magyarokat a hátrányosan megkülönböztető helyzetből. Erre azonban nem sok fogékonyság mutatkozik a túszejtők részéről. Az uniós rendelet hiába szabta meg két hónapban a bizottságnak a határidőt a kormány által nyáron benyújtott helyreállítási terv elfogadására, ezt további hónapokkal meg kellett hosszabbítani, hogy reagálni lehessen az újabb brüsszeli kifogásokra, végül pedig a szeptember végi egyeztetésen már időpontot sem sikerült meghatározni a tervek jóváhagyásának lezárására.
Nem mellékesen közben közzétette az EU működésére meghatározó befolyással rendelkező Németország hivatalba lépő kormánykoalíciója a programját, amiben követelik, hogy az uniós intézmények nagyobb nyomást gyakoroljanak Lengyelországra és Magyarországra, „következetesebben és mielőbb kihasználják és alkalmazzák a rendelkezésre álló eszközöket”. Az Európai Parlamentet erre eddig sem kellett biztatni, az Ursula von der Leyen vezette bizottság magyar helyreállítási pénzeket blokkoló taktikája pedig ezzel komoly megerősítést kapott. Sajnálatos tény, hogy Magyarország az Európai Bíróságtól sem várhat érdemi jogorvoslatot, mert a testület határozatai rendre nyilvánvalóvá teszik, hogy az uniós szerződésekre mint (balliberális) ideológiai dokumentumokra tekint, így azok értelmezése és alkalmazása során az ideológia érvényesülésének biztosítását tekinti feladatának. A Sargentini-jelentés szavazásáról és a kötelező migránskvótákról hozott döntései arcpirító igazolásai ennek a gyakorlatnak, de a civil szervezetek külföldi finanszírozásának átláthatóságával és a menekültügyi eljárásokkal kapcsolatos ítéleteket sem lehet szekunder szakmai szégyenérzet nélkül olvasni. Ráadásul a feleslegesnek tűnő bírósági eljárás egyébként is olyan hosszadalmas, hogy eleve megkérdőjelezi az értelmét.
Ilyen körülmények között a magyar kormány a jogtalanul visszatartott uniós helyreállítási forrásokat kiváltotta a pénzpiacokról szerzett finanszírozással, amit az elmúlt évek gazdasági eredményei észszerű adósságvállalás mellett lehetővé tettek. Ezzel kiszabadította az országot az Európai Bizottság pénzügyi csapdájából, és megvédte tőle a magyar választók szabad és független önrendelkezéshez való jogát.
A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)
