Ebben a helyzetben két alapvető módszer körvonalazódik az uniós gyakorlatban arra, hogy a hatalmi fölényben lévő balliberális ideológia érvényesülését kikényszerítsék a „vonakodó” tagállamokban. Az egyik a jogi szankciós módszer, a másik a pénzügyi-gazdasági hátrányokozás. Ahogy az uniós biztos mondta, hazánk ellen mindkettőt bevetik. Az előbbi alá tartozik az úgynevezett hetes cikk szerinti eljárás, valamint a kötelezettségszegési perek, míg a másik módszer eszköze az uniós költségvetéssel kapcsolatos jogállamisági mechanizmus várható alkalmazása, és a Covid-járvány utáni helyreállítási finanszírozási alap kifizetésének visszatartása.

Az utóbbinál maradva világos a logika: olyan gazdasági versenyhátrányt okozni a térség tagállamaihoz képest, ami az ország befektetés- és tőkevonzó képességének gyengítésével, valamint a működő vállalkozások rentábilis fenntartásának megnehezítésével a munkahelyek megtartását, a jövedelemszint megőrzését és a családi adókedvezmények politikájának végrehajtását akadályozza. Szándékaik szerint ez olyan társadalmi elégedetlenséghez vezethet, amely adott esetben az országot irányító politikai erő leváltására irányuló választói akarat kialakulását segíti annak a reménynek a felkínálásával, hogy a hátrányos helyzetüktől egy kormányváltás árán megszabadulhatnak.

Tulajdonképpen túszként kezelik a magyar állampolgárokat, azt üzenve, hogy az elvárt választói döntésért cserébe oldják fel az EU balliberális politikai és pénzügyi karanténját. Ezért a helyreállítási alapokból járó kifizetésekkel kapcsolatos megállapodás során a magyar kormánydelegációt vezető Ágost­házy Szabolcs államtitkár lényegében túsztárgyalóként küzd azért, hogy a bizottság engedje ki a magyarokat a hátrányosan megkülönböztető helyzetből. Erre azonban nem sok fogékonyság mutatkozik a túszejtők részéről. Az uniós rendelet hiába szabta meg két hónapban a bizottságnak a határidőt a kormány által nyáron benyújtott helyreállítási terv elfogadására, ezt további hónapokkal meg kellett hosszabbítani, hogy reagálni lehessen az újabb brüsszeli kifogásokra, végül pedig a szeptember végi egyeztetésen már időpontot sem sikerült meghatározni a tervek jóváhagyásának lezárására.

Nem mellékesen közben közzétette az EU működésére meghatározó befolyással rendelkező Németország hivatalba lépő kormánykoalíciója a programját, amiben követelik, hogy az uniós intézmények nagyobb nyomást gyakoroljanak Lengyelországra és Magyarországra, „következetesebben és mielőbb kihasználják és alkalmazzák a rendelkezésre álló eszközöket”. Az Európai Parlamentet erre eddig sem kellett biztatni, az Ursula von der Leyen vezette bizottság magyar helyreállítási pénzeket blokkoló taktikája pedig ezzel komoly megerősítést kapott. Sajnálatos tény, hogy Magyarország az Euró­pai Bíróságtól sem várhat érdemi jogorvoslatot, mert a testület határozatai rendre nyilvánvalóvá teszik, hogy az uniós szerződésekre mint (balliberális) ideológiai dokumentumokra tekint, így azok értelmezése és alkalmazása során az ideológia érvényesülésének biztosítását tekinti feladatának. A Sargentini-jelentés szavazásáról és a kötelező migránskvótákról hozott döntései arcpirító igazolásai ennek a gyakorlatnak, de a civil szervezetek külföldi finanszírozásának átláthatóságával és a menekültügyi eljárásokkal kapcsolatos ítéleteket sem lehet szekunder szakmai szégyenérzet nélkül olvasni. Ráadásul a feleslegesnek tűnő bírósági eljárás egyébként is olyan hosszadalmas, hogy eleve megkérdőjelezi az értelmét.

Ilyen körülmények között a magyar kormány a jogtalanul visszatartott uniós helyreállítási forrásokat kiváltotta a pénzpiacokról szerzett finanszírozással, amit az elmúlt évek gazdasági eredményei észszerű adósságvállalás mellett lehetővé tettek. Ezzel kiszabadította az országot az Európai Bizottság pénzügyi csapdájából, és megvédte tőle a magyar választók szabad és független önrendelkezéshez való jogát.

A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)