Drogdílerek, emberkereskedők, migránsok – csak néhány jelző, amelyekkel a magyarországi baloldal a közelmúltban illette a határon túli magyarokat. De kifogásolták a külhoniak megmaradását segítő támogatások mértékét, a járvány alatt küldött maszkok, életmentő lélegeztetőgépek számát is. A baloldal tehát – látszólag indokolatlanul – többfrontos hadjáratot folytat a határ túlsó részén élő magyarok ellen. Ám ezen politikai formáció miniszterelnök-jelöltje, úgy tűnik, kommunikációs síkon megpróbál kifarolni az elvtársak által folytatott szélmalomharcból, és külhoni kampánytúrára indul. De miért van eleve kudarcra ítélve Márki-Zay Péter határon túli, cukormázba bújtatott szavazatmaximáló kampánya? 

A baloldali politikusoknál nem új keletű jelenség a kisebbségi sorba került magyarok ellen irányuló uszítás. Emlékezetes, már a külhoni magyarokról szóló 2004-es népszavazást megelőzően is az országhatáron kívül élő nemzettestvérek ellen foglaltak állást. A Gyurcsány-kormány a határon túli magyarság elleni gyűlöletkampányát akkor a létbizonytalanságra építette fel. Huszonhárommillió betelepülő románnal riogattak, a családoknak járó pénzek elvételével, munkahelyek, lakhatások ellehetetlenítésével hergelték a lakosságot. Minden harmadik hirdetőtáblán a „felelős döntés 2 × NEM” felirat szerepelt. A más népek által túszként használt magyarságnak a kettős állampolgárság – részben az akkoriban megszaporodott magyarellenes atrocitások, és magyarellenes helyi politika miatt – egyfajta mentőöv lehetett volna. 

Mint árva gyermek, úgy vágytunk a védelmező szülőre. Én nyolcéves voltam 2004. december 5-én. Emlékszem, az egész család a tévé előtt ült. Vártuk az eredményeket. Eljött hát az idő? Valahová tartozni fogunk végre mi is? Közjogi értelemben is tagjai leszünk az egyetemes magyar nemzetnek? Ilyen és ezekhez hasonló bizakodó kérdésekkel vártuk az eredményeket. Ám a referendum az alacsony részvétel miatt eredménytelen lett. Soha nem felejtem el édesapám akkori komor, ugyanakkor csalódott tekintetét. Csak ült a kopott fotelben. Nézett maga elé. Kárpát-medence-szerte százezrek, milliók jártak hozzánk hasonló cipőben. A népszavazást követő reggelen a VajdaságMa internetes hírportál a közhangulatot Kányádi Sándor 1985-ben íródott, A bujdosni se tudó szegénylegény éneke című versének egy részletével demonstrálta: „nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe / beleszomorodtam”.

 A hazugságokon alapuló szocialista propagandakampány ellenére a népszavazáson részt vevő anyaországi magyarok többsége azonban igent mondott a határon kívül rekedt nemzettársakra. Így a december 5-e előtt fellobbant remény lángja nem hunyt ki teljesen a szemünkből. Bizakodásunk pedig nem volt hiábavaló. Hat évvel később, a kormányváltást követően, a nemzeti vezetés – figyelve a külhoni magyarok hangjára – törvényt módosított. Közjogi értelemben is a magyar nemzet részévé váltunk. Emlékszem, könnyes szemmel vettem át az állampolgárságról szóló dokumentumokat. Számomra ez a pillanat nem az uniós útlevélről, a vízummentességről szólt. Az okmányok átvételekor eszembe jutottak dédnagymamám szavai, aki számtalanszor elmesélte, hogy kétszer is volt magyar állampolgár. Történt mindez úgy, hogy még az utcából sem költözött el. Ha ő már nem is, az egyetemes külhoni magyar közösség harmadszor is a nemzet részévé vált. A kettős állampolgársággal kéz a kézben járó nemzetpolitikának köszönhetően Szerbiában szinte megszűnt az intézményesült magyarverés, illetve magyarellenes politika. 

Az anyaországi hipokrita „baloldali nemzetpolitika” legnagyobb ellentmondása, hogy az a politikai oldal, amely tizenhét évvel ezelőtt az anyanemzetről kényszeresen leválasztott magyarok ellen foglalt állást, 2015-től kezdődően egészen napjainkig nyíltan a közel-keleti és afrikai bevándorlók mellett kampányol. Hogy miért? A kérdést ma már tisztán látjuk. Az Európai Bizottság egy korábbi javaslata szerint több millió Európában élő bevándorlónak adna állampolgárságot. Mi történne akkor, ha ez megvalósulna? A bevándorlást támogató politikai formáció évtizedekre bebetonozná magát a politika élvonalába. Ezzel szemben a leszakított nemzetrészeken élő magyarok – tudva, milyen a hazátlan lét – többsége soha nem támogatna mindenféle identitást gyilkoló, gyökértelen elveket. Pontosan ezért mondott nemet a külhoni magyarokra a baloldal annak idején, és teszi ezt meg újra és újra.

Az ellenzéki összefogás üdvöskéje most – a szavazatmaximálás reményében – hiába próbálja magára ölteni a határon túli magyarokat felkarolni vágyó színes papagájtollakat. Olyan emberek sorakoznak fel mögötte, akik a gyalázatos, 2004. őszi gyűlöletkampányt kidolgozó politikai formáció munkájában valamilyen formában szerepet vállaltak. Gyurcsány Ferenc, Dobrev Klára, Bangóné Borbély Ildikó, Vadai Ágnes, Arató Gergely – csak néhány név közülük. De beszélhetnénk a szivárványkoalíció miniszterelnök-jelöltje mögött felsorakozó jelenkor uszítóiról is. Hódmezővásárhely polgármesterét az sem menti fel a felelősség alól, hogy amikor mostani elvbarátai a külhoniak állampolgársága ellen küzdöttek, akkor ő épp a kanadai állampolgárságáért tepert. A magyar szólások, közmondások kiapadhatatlan tárháza között a Márki-Zay-féle álszent jelenségre is megtalálhatjuk a megfelelő bölcsességet: „Madarat tolláról, embert barátjáról.”

Borítókép: A 2004. december 5-i ügydöntő népszavazással kapcsolatos politikai  óriásplakát Budapesten (Fotó: MTI/Czimbal Gyula)