Teljesen tudatában vannak-e vajon annak Ukrajna és az ukrán közvélemény jelenlegi képviselői, milyen óriási kulturális feladat áll előttük? Még az etnikailag ukrán népesség sem tud jól ukránul, vagy nem használja az ukrán nyelvet. (A lakosság 63 százaléka elsősorban oroszul beszél, jóllehet az oroszok aránya mindössze 22 százalék, azaz Ukrajnában minden oroszra két olyan »nem orosz« jut, aki azonban az oroszt tekinti anyanyelvének!) Meg kell tehát találni a módját annak, hogy minden névleges ukránt ukrán nyelvűvé tegyenek. Aztán nyilván a helyi oroszokat is az ukrán nyelv használatára kell szoktatni (hogyan oldható ez meg erőszak nélkül?). Aztán az ukrán nyelv még nem jutott el vertikális irányú fejlődésében a tudomány, a technika és a kultúra legfelső szintjeiig – meg kell oldani ezt a feladatot is.

De továbbmegyek: el kell érni, hogy az ukrán nyelv a nemzetközi kapcsolatok nyelvévé is váljék. Hogy mindezen feladatok egy jó évszázadnyi időt igényelnek? Egyelőre viszont arról szóló közleményeket olvashatunk, hogy Galíciában akadályozzák az orosz iskolák, sőt óvodák működését, mi több, garázda támadásokat intéznek orosz iskolák ellen; helyenként megszüntetik a helyi televízió orosz nyelvű adásait; egészen odáig mennek, hogy a könyvtárosok nem beszélhetnek oroszul az olvasóikkal – ez lenne hát az ukrán kultúra fejlesztésének útja? Olyan jelszavakat is hallani, hogy: »Ki az oroszokkal Ukrajnából!«, »Ukrajna az ukránoké!«, jóllehet Ukrajna területén sok népcsoport él; ami meg a gyakorlati intézkedéseket illeti: aki nem vette fel az ukrán állampolgárságot, hátrányba kerül munkavállaláskor, nyugdíjának megállapításakor, nehezen tud ingatlant vásárolni, nem vehet részt a privatizációban – pedig ezek az emberek nem külföldről érkeztek, mindig is itt éltek.

Még rosszabb, hogy az érthetetlenül felszított ellenséges hangulatban állandósulni látszik az oroszellenes propaganda; a felesküdő katonatiszteknek külön felteszik a kérdést: »Hajlandó lenne-e Ön Oroszország ellen harcolni?«; a hadsereg szociálpszichológiai csoportja új ellenségképet alakított ki, amelyet Oroszország testesít meg; állandóan azt sulykolják a közvéleménybe, hogy Oroszország fenyegeti Ukrajnát. A hivatalos ukrán személyiségek minden egyes olyan oroszországi megnyilatkozásra, mely orosz területek Ukrajnához csatolása ellen tiltakozik, hisztérikusan reagálnak: »Ez már háború!«, »Ez már a szarajevói merénylet!« De hát miért lenne a tárgyalási szándék rögtön háború? Miért kell háborút kiáltani ott, ahol nincs, és soha nem is lesz?”

Az ukrán helyzet és a Majdan-forradalom

Tisztában vagyok vele, hogy a fenti Szolzsenyicin-idézet kimeríti az „orosz propaganda” fogalmát, s mint ilyen, be van tiltva, vagyis az ellenzék haladéktalanul az EBESZ illetékes elvtársaihoz fog rohanni, hogy feljelentést tegyen, de hát az a helyzet, hogy Szolzsenyicin elég jól tűrte a betiltást, hosszú évtizedekre tiltották be azoknak a szellemi-lelki elődei, akiknek a szellemi-lelki örökösei ma az EBESZ-ben meg Brüsszelben meg Washingtonban üldögélnek, úgyhogy nyugodtan csókoljátok meg Szolzsenyicin háta végét, s ha maradt még egy kis időtök, az enyémet is.

Ami pedig a lényeget illeti: Szolzsenyicin tökéletesen látta az ukrán helyzetet, ami már 1994-ben is ilyen volt. Aztán jött a CIA által megrendezett „Majdan-forradalom”, amelynek előzményeiről és következményeiről amúgy egy másik híres orosz propagandaújság, a Mérce ilyeneket írt hajdanán:

„Ukrajna a Szovjetunió szétesése után alapvetően okosan helyezkedett a külpolitikai színtéren, ugyanis bár mindig közelebb állt Oroszországhoz (nem csak földrajzilag), nyíltan soha nem kötelezte el magát semmilyen irányba. Ennek oka elsősorban Ukrajna etnikai és nyelvi felépítése: minden harmadik ember anyanyelve orosz, míg ténylegesen orosznak minden negyedik ember vallja magát. A klasszikus történelmi párhuzamok mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy Ukrajnában szintén az orosz típusú oligarchakapitalizmus vert gyökeret a rendszerváltás után, ami nyilvánvalóan nem segítette az ország nyugati integrációját. Bár a NATO és az EU sosem zárkózott el Ukrajna csatlakozásától, mindig igyekeztek az oroszokat megnyugtatni, hogy ez még közel sincs napirenden. […]

Nemcsak Putyin, de Ukrajna nagy része sem hitte, hogy Ukrajna meg tudna felelni az EU kezdeti kritériumainak, de Oroszország biztosra akart menni, ezért olyan vámszabályokat vezetett be 2013 augusztusában, aminek következtében gyakorlatilag leállt az ukrán export orosz irányba, ami nemcsak a direkt orosz exportot, hanem szinte a komplett FÁK-kal kapcsolatos bizniszt is érintette, aminek következtében Ukrajna dollármil­liárdokban mérhető veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Így a november végére tervezett EU-s megállapodás gazdasági okokból nem is jöhetett létre, Putyin számítása tökéletesen bejött.

Ami ezután történt, az jól ismert: az EU és az IMF is segítséget ajánlott Ukrajnának, de olyan feltételekkel, amelyek a tél beállta előtt negyven százalékkal emelték volna a gáz árát, és egyéb komoly megszorításokat hoztak volna a lakosságnak.

Ezzel szemben a nyáron még embargót ajándékozó Putyin hirtelen segítőkésszé vált: az eddiginél is olcsóbb orosz gázt és feltétel nélküli, akár 15 milliárd dolláros kölcsönt ajánlott az ukrán kormánynak, ami az utolsó, ötszázmilliós EU-s ajánlatot már végtelenül komolytalanná tette. Látható tehát, hogy Janukovicsot egyáltalán nem az anyanyelve, hanem az egyébként világviszonylatban is világverő helyi oligarchanepotizmus motiválta.

Janukovics megbuktatása és a szeparatisták lázadása

Persze az Euromajdan sikere és Janukovics megbuktatása után a Nyugat – az arab tavaszhoz hasonlóan – megint elhitte, hogy a demokratikus értékek, jogállamiság és liberális elvek győzedelmeskedtek a Putyin-barát autokrácia felett. Nyilván nyolc év távlatából már könnyű okosnak lenni, és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a sikeres kormánybuktatás után Ukrajna néhány igazán tragikus eseményt élt át, ráadásul mindkettőt Oroszországnak »köszönhette«: egyrészt elvesztette a Krím félszigetet, valamint szeparatista lázadók foglalták el a keleti határvidéken lévő Donyeck és Luhanszk megyék egyes részeit. Persze lehet mondani, hogy ezek a szeparatista csoportok csak önvédelemből cselekedtek, de azért, azt hiszem, nem nagyon kell magyarázni, hogy orosz állami segítség nélkül ezek a szedett-vedett csoportok meddig állnák a sarat a reguláris ukrán hadsereggel szemben.

De miért nem fél Putyin az ukrán demokráciától, és miért nem tekint a Majdan óta az orosz ellenzék példaként Ukrajnára? Egyrészt 2014-ben nemcsak az elnököt és a kormányt buktatták meg Ukrajnában, de számos olyan változás ment végbe, ami komoly csapás volt a jogállamiságnak, a demokratikus és liberális elveknek. Az új kormány egyik első intézkedése volt a nyelvtörvény visszavonása, ami szavatolta az orosz és más kisebbségi nyelvek – köztük a magyar – mint regionális nyelvek használatát. 2017-től aztán már az iskolákban is csak és kizárólag ukrán nyelven lehetett tanítani, majd bizonyos tantárgyak esetén kivételt tettek, miszerint lehet az EU-ban is elismert nyelven oktatni, ami megmutatta, hogy direkt az orosz nyelv és közösség ellen hozták az eredeti törvényt is. Az EU viszont így, hogy csak az orosz kisebbséget érinti hátrányosan, már mindjárt kevésbé találta aggasztónak a helyzetet.

Másik fontos tényező a különböző neonáci és szélsőjobboldali paramilitáris szervezetek elterjedése és széles körben elfogadottá válása.

Jó példa erre az Azov-zászlóalj nevű újfasiszta, fehér felsőbbrendűséget hirdető elitalakulat nemzeti hadseregbe történő integrálása. Ezenkívül Ukrajna-szerte szobrok és utcanevek emlékeznek meg többek között olyan náci kollaboránsokról, mint Sztepan Bandera, aki nemcsak együttműködött a náci Németországgal Ukrajna megszállásának idején, de aktívan részt vett zsidó- és lengyelellenes pogromokban is. Minden évben – a kormány és a rendőrség jóváhagyásával – Bandera születésnapján megrendezik az ukrán pride-ot, amelyen fáklyákkal vonulnak a nácik Kijev főutcáin. A nyugati média és politikusok persze szemet hunynak ezen trendek felett, ugyanis egyszerűen nincs mozgástér Ukrajna kritizálására, amikor az gyakorlatilag háborúban áll Putyinnal. […]

Erre jön az ország megcsonkítása, aktív háborús helyzet az ország keleti felén, a még inkább erősebbé váló szervezett bűnözés, politikai gyilkosságok, ami inkább emlékezteti az embert a ’90-es évek Oroszországára, mint egy demokratikus jogállamra, amely az EU tagja kíván lenni. Így aztán persze nehéz elképzelni, hogy az orosz ellenzék bármilyen szinten is példaként tekintene Ukrajnára, vagy Putyin megijedne ettől a típusú demokráciától.

Napóleon, Kutuzov, Borogyinó és Hitler

Putyin egyébként is sokszor elmondja, hogy a Nyugat soha nem akarta igazán Ukrajna demokratikus fejlődését segíteni – amibe már alapból sem fért volna bele az ország harmadának az anyanyelvének semmibevétele –, hanem (Putyin szerint legalábbis) Ukrajna lett az előretolt ék, az ágyútöltelék, aminek fiataljai mehetnek meghalni egy olyan konfliktusban, ami papíron senkinek sem érdeke, főleg nem az ukránoknak és az oroszoknak, mint testvéreknek. És ez tökéletesen rezonál az átlag orosz azon gyanújával, hogy a Nyugat alapvetően inkább a keleti határvidék katonai infrastruktúráját akarja megerősíteni, nem pedig az ukrán jogállamiságot. Ennek a gyanúnak történelmi tények képezik az alapját: még akit nem érdekel a történelem, az is ismeri Napóleont, Kutuzov tábornokot, Borogyinót, Hitlert, a Barbarossa-hadműveletet és Sztálingrádot. Ezekre a beidegződésekre máris könnyebb ráépíteni azt a propagandát, miszerint a Nyugat előbb-utóbb mindenképp megtámadja majd Oroszországot a XXI. században is. A NATO persze papíron védelmi szövetség, kivéve persze, amikor Kuvaitban, Boszniában, Szerbiában, Koszovóban, Irakban vagy épp Líbiában lépett fel támadólag.” (Ha Putyin támadni akarna, nem szócsatát vívna a világ vezető diplomatáival, Vincze Csaba, Mérce, 2022. február 8.)

Elég egyértelmű és elég kemény szavak. Pedig a lényeg még ennél is keményebb.

(folytatjuk)

Borítókép: Berlin (Fotó: Fortepan / Urbán Tamás)