Az építkezést az SZDSZ értelmiségi holdudvara hatalmas médiatúlsúllyal próbálta ellehetetleníteni. Magyar Bálint szabad demokrata ügyvivő bulvárlapokban nevezte a kormány szégyenének a Nemzeti Színház megépülését, szerinte az építészszakmát, a színésztársadalmat és a nézőket egyaránt arcul csapták. Az ellenzékbe szorult MSZP–SZDSZ lépten-nyomon akadályozta a Nemzeti Színház új helyszínen való felépítését; érezték, hogy új nemzeti szimbólum van születőben. Pető Iván, az SZDSZ frakcióvezetője parlamenti felszólalása címében azt kérdezte a miniszterelnöktől, hogy magánügy-e a Nemzeti Színház építése? Orbán Viktor válaszában helyretette a kultúrharcos kérdést: „Azt a választ szeretném önnek adni, hogy természetesen, meggyőződésem szerint nem az. Mint ahogy nyilván ön is tudja, hogy a felrobbantása sem magánügy volt. Egy olyan színház föl-, illetve újjáépítéséről van szó, amelyet előre megfontolt, emelkedettnek nem nevezhető szándékoktól vezéreltetve fölrobbantottak, leromboltak. Talán ha ideológiai célzatot is látunk az akkori tett mögött, nem tévedünk nagyot.”

Az ideológiai csatározások, meg nem valósult nagyszabású tervek nemcsak a közelmúltban, de kezdetektől végigkísérték a Nemzeti Színház sorsát. Elsőként gróf Széchenyi István álmodta meg az intézményt a Duna partjára. Pompázatos épületet tervezett. A gróf ­1832-es A magyar játékszínrül című röpiratában indítványozta a nagyszabású színház felépítését. Tette ezt nemcsak azért, mert színházkedvelő volt. Nemzetépítő szándék is vezette, a magyar nyelv és kultúra otthonának szánta a központi intézményt, annál is inkább, mert a század eleje óta 3200 fős német színház már működött Pesten.

A magyar országgyűlés 1836-ban rendelte el egy nemzeti díszes játékszín megvalósítását, mely Pest városában kijelölt telken, a magyar Játékszínben 1837-től három évig Pesti Magyar Színház, majd Nemzeti Színház néven működött. Itt érte a nemzeti társulatát az 1848-as forradalom kitörése. Március 15-e estéjére a Nemzeti Színházban a Két anya gyermeke című színmű előadása volt kitűzve, amiben a prózai társulat szinte minden nagy művésze játszott.

A déli órákra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a nap történései nem egy korabeli bulvárdarabot igényelnek esti műsorként. Így az igazgatóság, azaz személyesen Bajza József, a Nemzeti prózai részlegének az igazgatója elrendelte, hogy Katona József Bánk bánját kell játszani. Ám ez is csak terv maradt. Az előadás ugyan elkezdődött, viszont amikor megérkezett a színházba a Táncsics Mihályt kiszabadító tömeg, az előadást félbe kellett hagyni. A színházban történteket a korabeli Pesti Hírlap így írta meg: „Kiáltások hangzanak: »Halljuk a Rákóczi indulót!« Egressy Gábor színművész Petur bán maszkjában kiáll a közönség elé és megkérdi: »Folytassuk a Bánk bánt, vagy énekeljünk a Hunyadi Lászlóból?« Újabb kiáltások: »Halljuk a Hunyadit, a Marseillaiset, a Rákóczit, a Himnuszt…!« Majd a kiáltások elhallgatnak, a várakozás csendje üli meg a termet. Erkel beinti a Meghalt a cselszövőt, a tömeg Metternichet átkozza. Aztán a Himnusz következik, majd a Rákóczi és a Mar­seillaise. Füredy színművész népdalokat énekel, aztán újra felcsendül a Himnusz, a Szózat, a Marseillaise, a Rákóczi; ki tudja hányszor, szinte a végkimerülésig…”

A szabadságharc bukását követő évtizedekben az ideiglenes épület homlokzatát átépítették, emeletet húztak rá, színészlakásokat és műhelyraktárakat alakítottak ki. Az épület a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán állt, de aztán 1913-ban tűzveszélyessé nyilvánították és lebontották.

A társulat számára a Blaha Lujza téren álló Népszínház épületét bérelték ki. Sokat elárul a történelem viharairól, hogy a bérleti szerződést kilenc évre kötötték, úgy tervezték, ez idő alatt megépül az új, méltó helye a Nemzetinek. A tervekből nem lett semmi, kitört az I. világháború. Így maradt a színház további évtizedekre az ideiglenes épületben. Majdnem hat évtizeden át az időközben Blaha Lujzáról elnevezett téren álló épületben játszott a társulat.

Aztán 1963-ban a metró építésére hivatkozva ledöntötték ezt az épületet is. A Kádár-rendszer a Nemzeti Színház épületét nemes egyszerűséggel felrobbantotta. Sokan úgy sejtették: a nemzet színházának nem csak a metróépítés miatt kellett eltűnnie, a nemzeti szimbólummal volt valójában baja a rendszernek.

1964-ben a teátrum társulata átköltözött a mai Thália Színház épületébe, a Nagymező utcába. Két évvel később pedig a volt Magyar Színház épületébe, a Hevesi Sándor térre. Állami tervpályázat, majd Gobbi Hilda nyolcvanas évekbeli társadalmi kezdeményezése tartotta életben a Nemzeti ügyét. Az ünnepelt színésznő gyűjtést szervezett a színház megépítéséért, még külön lottót is forgalmaztak a nemes ügy érdekében, de ez a kezdeményezés is eredménytelenül zárult. Az átmenetinek szánt megoldás megint hosszúra nyúlt, az ideiglenes épület 2000. szeptember else­jéig, a Duna-parti építkezés megkezdé­séig viselte a Nemzeti Színház nevet.

A hosszú évtizedeken keresztül egyik épületből a másikba száműzött nemzeti intézmény húsz éve valódi otthonra talált: az új Nemzeti Színház – ahogy Széchenyi István is megálmodta – a Duna partján 2002. március 15-én megnyitotta kapuit. Nemzeti jelképpé, szimbólummá vált, ma is meghatározó épülete a városrésznek. Tizenkilenc hónap alatt épült fel, ráadásul ma már szokatlan módon annyiból, amennyit eredetileg szántak rá. Kevesen hittek benne, hogy ez megvalósulhat, sokan voltak a kerékkötők, a kétkedők, sőt voltak színházi „szakemberek”, akik az intézmény létjogosultságát is kétségbe vonták.

Siklós Mária tervezőt, a színház létrehozóját és első igazgatóját, Schwajda Györgyöt, sőt a nyitó előadást rendező Szikora Jánost a korabeli baloldali és szabad demokrata politikusok azzal fenyegették, hogy földönfutóvá teszik őket. A fenyegetés nem hatott bénítóan, felépült és húsz éve méltó épületben működik a Nemzeti Színház.

A szerző újságíró

Borítókép: A fővárosi Nemzeti Színház épülete esti díszkivilágításban a IX. kerületben, a Bajor Gizi parkban. (Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba)