Ez a háborúpártiság ráadásul nemcsak utasításra van meg bennük, hanem a szava­zóik és az értelmiségük egy része is azt gondolja, hogy a Nyugatot ma eluraló jóemberkedés minden realitástól függetlenül megindokolja a Magyar Honvédség ilyetén felhasználását. Ezek azok az emberek egyébként, akik katonáink határőrizeti, közbiztonsági vagy akár járványügyi feladatokra történő bevetését hisztériásan a fegyveres diktatúra előszobájának tekintették. Ez jelenleg is egy hatalmas kognitív disszonancia az ellenzéki szavazók fejében, ami feloldásra vár. A Magyar Honvédség közvetlenül az ország védelmére szolgál, országon kívüli agresszív feladata nincs és nem is lehet, külföldre egyedül békefenntartóként küldhető, amikor van béke, ami fenntartható. Folyamatosan a magyar közvélemény fejében kell tartani, hogy a nem ­NATO-tag Ukrajna területén bármiféle aktív és/vagy deklarált NATO-jelenlét vagy érintkezés az orosz hadsereggel gyakorlatilag hadüzenet. Ezt a magyar szavazók kétharmada most is pontosan tudja, de már gőzerővel próbálják törölni ezt az információt.

Az ellenzék szavazóit az elmúlt harminc évben arra kondicionálták, hogy a liberalizmus éppen aktuális állapotában a tökéletes ideológia, a végső eszme. Ez a liberalizmus szélesebb vonzerőt gyakorol, mint fénykorában a kommunizmus, mert integrálta azt, miközben olyan ellenségképet és hétköznapi felszabadításélményt sikerült kialakítania, ami vonzóbb életérzést kínál, mint korábban például a kommunisták permanens forradalma. Az osztályharc nem fokozódik, hanem immár örök, a családokon, a kortárs csoportokon belül zajlik, és a haladóknak mindennap átélhetően megadja a jóemberkedés örömét. Százezerszámra található olyan ellenzéki szavazó, aki szentül hiszi, hogy habár abszolút nyertese a Fidesz teljes középosztályt megcélzó, támogató politikájának, ez a milliókat elérő gyarapodás csak az állítólagos korrupció elleplezésére szolgál.

Baloldali-liberális körökben a kommunista hagyománynak megfelelően a középosztály mindig a fő ellensége a haladásnak. Eleve ezek biológiai családok, ami manapság Nyugaton nem divat, továbbá magas az ökológiai lábnyomuk, hiszen nagyvárosiak vagy olyan falusiak, akik nem átallanak olyan környezetszennyező tevékenységeket végezni, mint a haszonállattartás vagy a növénytermesztés.
A tökéletes ideológiában való hit, a végső eszme megtalálása alapvetően felsőbbrendűvé teszi az embert. A felsőbbrendűeknek pedig felül kell lenniük, és nem lehet mindenki felsőbbrendű, akkor elveszik az egésznek az önértéke. Ezért van az, hogy a társadalom eme nagyvárosi elefántcsonttornyába szorult sok százezer ember gondolja azt, hogy a legtágabb értelemben vett vidéken nem lehet értelmes és teljes életet élni. Pszichológiai értelemben az egyre nagyobb vereségek megerősítik a liberális értelmiségiek, tulajdonképpen álértelmiségiek küldetéstudatát és egyre növelik bennük a kényszeres vágyat, hogy felemeljék, na persze nem maguk mellé, hanem maguk alá azokat, akiket nem érintett meg a közelmúlt ideológiai őrülete, hiszen vidéken tengődnek.

A liberalizmus egyre egyszerűbb ideológia lett, kizárta magából a teljes természettudományt, a gyakorlati élet minden tapasztalatát, a kultúrantropológia minden tudását, és így minden diplomást, aki nem hozott otthonról semmit, illetve nem olvasott semmi mást, mint amit a liberális tanárai a kezébe adtak, ami értelmiségivé tette. Százezrek tanulták meg azt, és szinte csak azt az egyetemeken, hogy az általános jóemberkedés fogja megmenteni a világot. Ennél kevesebbet semmiféle tanítás nem kér, a Facebook-profilod átfestésével azonnal és teljesen csatlakozni tudsz a világmegváltás aktuá­lis trendjéhez, csak érezned kell a világfájdalmat, tenned nem kell semmit. A liberalizmus kitermelte a saját rátarti, magát felsőbbrendűnek tartó „nemességét”. Ebbe az elitbe a borítóképcserék gyakoriságával lehet bekerülni, sűrű, jól irányzott közösségi mé­diás posztokkal és kommentekkel pedig a „főnemesség” is elérhető. Fővárosiként pedig a főértelmiség is karnyújtásnyira van.

Négy évvel ezelőtt még a szavazatszámláló bizottságokba sem tudtak elég embert delegálni, de a hatalmas csalás narratívája segítségével, szigorúan a buborékjukon belülről, most el tudtak küldeni húszezer embert vidékre. Azzal az elszántsággal indult el sok ezer ember a nagyvárosokból április 3-án, hogy leleplezi a generális fideszes csalást vagy legalábbis nem engedi azt, és így bizonyos az ellenzéki győzelem. Többször csalódtak hatalmasat, nem volt csalás és nem volt ellenzéki győzelem sem. Sokan közülük először láttak igazi embert közelről, és ez egyszerre erősítette és ingatta meg a felsőbbrendűségi érzésüket. Megtapasztalhatták, hogy értik őket és nem néznek fel rájuk. Vidéken gondolják az emberek egyenlőnek egymást, nem Budapesten. Egyébként világosan kiderült, hogy az érintett ellenzéki értelmiségiek közül ki pszichopata, és kinek csak az a baja, hogy túl sokat volt liberálisok között. A valóságterápia működik.

Egyértelműen kiderült az ellenzéki hangadók, szavazatszámlálók reakcióiból, hogy az ellenzéki törzsszavazó sem érinthetetlen. Felfogja az igazi külvilág ingereit is. Érdemes tehát beszélni hozzá, lehet rá hatást gyakorolni. Persze az első kör nem a tényekről szól. A kibontakozásnak a rádöbbenésről kell szólnia, hogy mennyire egybites semmi az az ideológia, amibe belecsalta őket a nyugati fősodor, de főleg az az egy-két ezer befolyásos ostoba, aki megszállva tartja a politika balfelét, a kultúra, a tömegkommunikáció, a művészet, az egyetemek vezető pozícióit.

A magyar liberális politika az ostobaság szinonimája, a hazugságé, a Nyugat iránti szervilizmusé; a gyökértelenné tevő városiasodás ideológiája ez, amely teljesen elszakad minden valóságtól.

Ennek a liberalizmusnak semmi köze az eredeti ideológiához, hiszen az magától értetődőnek tekintette, hogy liberálisnak lenni csak a konzervatív valóságban lehetséges, ahol nem haladás van, hanem változás.

Az elkövetkezendő években a nemzetnek a túléléshez minden magyar támogatására szüksége lesz. Értelemszerűen nem fideszessé akarjuk tenni ezeket az embereket, hanem csak vissza akarjuk hozni őket a nemzeti minimumba. A nemzet a sokféleségről és az elfogadásról szól, a liberalizmus az erőszakos egyformaságról és a kíméletlen elutasításról. Kegyelmi pillanatban vagyunk, talán megszólíthatjuk azokat, akik a mi gyűlöletünknek szentelték a szabadidejük nagy részét az elmúlt években.

A szerző szociológus

Borítókép: magyar katonák a Keleti Pajzs gyakorlaton (Fotó: HM Zrínyi/Szűcs László)