Először: a néppárt és a szocialisták, a jobbközép és balközép pártcsaládok negyven évig nagykoalícióban irányították az Euró­pai Parlamentet. Ez a helyzet a 2019-es választások óta megváltozott, ketten már nem alkotnak abszolút többséget. Azóta Donald Tusk, Manfred Weber, illetve más néppárti vezetők is nyilvánvalóvá tették, hogy a többség megszerzése érdekében a baloldali, liberális és zöld frakciók felé orientálódnak. 

Az ok pedig nyilvánvaló: a valaha jobboldali néppárti „fősodor” számára is elsődlegessé vált az „egyre több Euró­pa” (lásd: szuperföderális unió), a bevándorlás „menedzselése” és a kevert népességű Európa mint a „szép jövő” iránti elköteleződés. Ebben nem számíthatnak másra, csak a balliberális pártokra és frakciókra, vagyis: bal és jobb összekeveredik, s ezért jelentőségét veszti.

Másodszor: a visegrádi országok négy kormánya egészen 2021-ig négyféle irányzatot képviselt: a lengyeleknél konzervatív, a cseheknél liberális, a szlovákoknál szociáldemokrata, míg nálunk nemzeti-kereszténydemokrata kormányzat volt, ezek az országok mégis hatékonyan működtek együtt több területen is. 

Ennek az a magyarázata, hogy a hagyományos bal–jobb tengelyen belüli ellentéteket felülírta számukra a birodalmi unióval szemben a nemzeti szuverenitás védelme, a közös gazdasági érdekek, a bevándorlás elutasítása, a keresztény kultúra védelme.

Más kérdés az, hogy időközben Babis kormánya 2021 őszén megbukott, s egy ötpárti koalíció alakult Csehországban, míg Szlovákiában 2020-ban újsütetű, magukat a bal–jobb skálán igazából már be sem soroló pártok nyerték meg a választásokat. Az Egyszerű Emberek Pártja elit- és korrupcióellenes retorikával nyerte meg a választásokat, s nem bal- vagy jobboldali pártként. 

A jelenlegi következmény az, hogy az új cseh kormánykoalí­ciót a régi tipológiával elvileg inkább a jobboldalhoz lehetne sorolni, azonban például az új külügyminiszter, Mikulas Bek nemrég kijelentette, hogy az LMBTQ-témában nem Magyarország és Lengyelország, hanem a fősodratú brüsszeli elit oldalán áll. Vagyis: „jobboldaliság” ide vagy oda, az új törésvonalak mentén egyet nem értés alakulhat ki a cseh kormány és a V4 többi kormánya között.

Harmadszor: a balti államokban – Észtországban, Lettországban és Litvániában – sajátos, a megszokott politikai koordinátákat átíró kormánykoalíciók és ellenzéki szövetségek jönnek létre, és ezek ráadásul gyakran váltakoznak is. E koalíciók és szövetségek részletes áttekintése külön elemzést igényelne, az azonban leszögezhető, hogy a szövetségkötések és elhatárolódások leginkább a pártok globalizmushoz, unióhoz, föderalizmushoz, szuverenitáshoz, multikulturalizmushoz és migráció­hoz való viszonyának mentén jönnek létre, s nem a hagyományos megosztottságok alapján.

Negyedszer, sajátos és friss példa Dánia: a legutóbbi, 2019-es parlamenti választásokon a Mette Frederiksen által vezetett szociáldemokrata párt győzött és alakíthatott kormányt, ám korántsem azért, mert baloldali nézeteket vall gazdaságpolitikai kérdésekben. 

A felmérések alapján sokkal inkább annak köszönhető a győzelmük, hogy még a liberális-konzervatív Rasmussen-féle kormánykoalícióhoz képest is szigorúbb bevándorlásellenes politikát hirdetett meg, célul tűzve ki az illegálisan Dániában tartózkodó migránsok záros határidőn belüli hazakényszerítését. Frederiksen a jelek szerint nem a bal–jobb tengelyen való elhelyezkedése miatt győzött, hanem azért, mert a globalista–szuverenista tengelyen egyértelműen a lakosság többsége által támogatott szuverenista oldalra helyezte magát.

Ötödször: Magyarországon a DK elvileg még mindig baloldali pártnak adja ki magát, ám Gyurcsányék a legelkötelezettebb föderalisták és globalisták, az Európai Egyesült Államok, a genderideológia hívei, migrációbarátok és keresztényellenesek, gazdaságpolitikájuk pedig „kőszáli” neoliberális alapokon áll. Ezzel szemben az immáron negyedszer egymás után győztes keresztény-konzervatív Orbán-kormány az, amelyik gazdasági értelemben vállalja a hagyományosan baloldalhoz köthető értékeket, a nagytőke helyett a dolgozók – a munka – oldalára áll, tehát a bal–jobb tengelyen értelmezhetetlen a két párt ellentéte.

Hatodszor: a pártokon túl idetartozik az a jelenség is, hogy a felmérések szerint Nyugat-Európában egyre több megkérdezett a bal–jobb skála közepén helyezi el magát; jellegzetesen megmutatkozik ez például Németországban. Ez azonban egyértelműen azt jelenti, hogy az emberek jelentős része a bal–jobb tengelyen valójában nem tudja elhelyezni magát, ezért semleges álláspontot vesz fel, vagyis számára, a saját identitásának meghatározása szempontjából már nem releváns a hagyományos bal–jobb skála.

Miért olyan fontos az, hogy a bal–jobb felosztás, amely kétszáz éven át meghatározta az európai és amerikai kontinens politikáját, eltűnőfélben van? Mit nyerünk azzal, ha ezt megállapítjuk? Nos, minden látszat ellenére óriási jelentősége van annak, hogy megfelelő fogalmakat használjunk a XXI. század törésvonalaira. 

Ugyanis a jó és tartalmas fogalmak segítenek eligazodni a politikai és társadalmi folyamatok megértésében. Ha tudjuk, milyen konfliktusok mozgatják elsősorban a politikusokat, a pártokat és a kormányokat, akkor értjük meg, hogy mit miért tettek, tesznek, illetve fognak tenni. Ez különösen fontossá válik a választások szempontjából.

Mindez hatványozottan érvényes volt a 2022-es választások előtt: a közvéleménynek tudnia kellett, hogy bár a Gyurcsány-féle DK, illetve az MSZP baloldalinak adja ki magát azért, hogy a hagyományos baloldali szavazókat megszerezze magának, valójában azonban ők már régen a multinacionális nagytőke és a brüsszeli globalista elit pártjai, tehát a globalizmus–nemzeti szuverenitás törésvonalán a globalizmus oldalán állnak, ez az igazán releváns identitásuk, s már régen nem a baloldaliság. 

A másik példa a Jobbik, amely jobboldalinak, sőt radikális jobboldalinak próbálta magát „eladni”, lényegét illetően azonban már ők is a globalista hálózat részeivé váltak, tehát ebből a szempontból nincs különbség a DK és a Jobbik között, és ezért nem véletlen, hogy politikai szövetségre léptek. (A szivárványkoalíció többi, kis pártja pedig egyértelműen globalista.)

Vagyis: az embereknek tudniuk kellett, hogy miért is szavaznak az ellenzéki pártokra, illetve miért szavaznak a kormánykoalícióra. Tudniuk kellett, hogy ha a baloldalra voksolnak, akkor olyan pártokat támogatnak, amelyek helyeslik az ország alávetését a globális hatalmaknak, a határok védelmének feladását és így a főleg muszlim migránsok betelepülését, a genderideológiát, a kereszténység háttérbe szorítását, a határon túli magyarok semmibevételét, a hagyományos családok elvetését, az unió birodalommá való átalakulását és nemzeti szuverenitásunk elvesztését.

Ha tehát a hagyományos baloldali értékeket keresték, azt nem az ellenzék politikájában találhatták meg. És az eredmények bizonyítják: ezt sokan felismerték a baloldalon is, és a Fidesz–KDNP-re szavaztak!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Országgyűlési választás 2022. április 3-án (Fotó: Bach Máté)