A médiatanács állásfoglalásától függetlenül azt azért látni kell, hogy a magyarországi médiaviszonyokat nem lehet az európai médiakörnyezetből kiragadva vizsgálni és megítélni. Ezt a kérdést nem lehet úgy kezelni, hogy közben nem figyelünk azokra, akik nagyon is figyelnek ránk, és rendre véleményeket fogalmaznak meg rólunk. Magyarország része az uniónak, ahol a tagországok illetékes szakmai szervezetei különleges hangsúlyt helyeznek a média függetlenségére, pártatlanságára, az objektív tájékoztatásra − legalábbis a deklarációk szintjén. 

Az alapelvekben nagy az egyetértés, a gyakorlatban viszont merőben más a helyzet. Nézzünk egy közeli példát. A nyugati fősodratú média − egyes közszolgálati médiumokat is ideértve – és az írott sajtó befolyásosabb vonulata fanyalogva, féloldalasan, a tárgyilagosságot mellőzve tájékoztatott a legutóbbi magyarországi választásokról. Bírálták a magyar közmédia konzervatív hangvételét, kormányközeliségét, de még ennél is továbbmentek. 

A svéd köztévé tudósítója, aki élőben jelentkezett a Bálnánál, már az előzetes eredmények alapján kijelentette, hogy az ország továbbhalad az antidemokratizálódás útján, ezért az Európai Uniónak vissza kell tartania hazánktól az uniós pénzeket.

A brit állami televízió, a BBC fontosnak tartotta megjegyezni, hogy Orbán győzelme fejfájást okoz az EU-nak, mivel összetűzésbe került vele a jogállamiság, a sajtószabadság, a migráció és az oroszokhoz fűződő kapcsolatok kérdésében. (A magyar álláspont korrekt ismertetése valamiért elmaradt.) A The New York Times szerint Orbán Viktor az ellenfeleit a kampányban háborús uszítókként mutatta be, csökkentette a kritikus média szereplési lehetőségeit, a közszolgálati médiát pedig a propaganda eszközeként mozgósította.

A tudósításokból rendre kimaradt a választási győzelem okainak, a Fidesz–KDNP népszerűségének elfogulatlan elemzése. Ami pedig a sajtószabadság és a közszolgálatiság kérdéskörét illeti, azzal kapcsolatban érdemes idézni Bugnyár Zoltán nemrég megjelent uppsalai publicisztikájából (Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, Magyar Nemzet 2022. április 9.), amely a svédországi médiaviszonyokról nyújt reális képet: „A sajtószabadságról érdemes tudni, hogy gyakorlatilag a teljes médiaspektrum baloldali Svédországban, beleértve a közmédiát is. […] A jelentős állami médiatámogatások megítélése attól függ, hogy a hatóság mit tart fontosnak/igaznak/ideológiailag megalapozottnak és mit nem.”

Hosszan lehetne sorolni a példákat, amelyek látványosan igazolják a nyugati tájékoztatás balliberális irányultságából fakadó egyoldalúságot. Nem titok, hogy a svéd állami televíziót (Sveriges Television − SVT) egy „független” alapítvány működteti. Ennek kuratóriumának tagjai a kormány által kijelölt politikusok, a műsorkészítéshez szükséges összegeket pedig a svéd parlament ítéli oda. A modell sok szempontból hasonlít a brit modellre (BBC). Miként a svéd parlament, úgy az ottani média is a balliberális világnézet egyik európai bástyája.

A magyarországi választásokról szóló elemzések vonatkozásában üdítő kivételnek tűnik a francia köztévé (France2). Ebben – nemrég napvilágot látott információk szerint − olyan tartalmú megállapítások is elhangzottak, hogy a magyarok társadalmi és világpolitikai ítélőképessége jóval magasabb az euró­pai átlagnál, és ezzel magyarázható, hogy nem vevők a hamis ideológiákra. 

Ez a fajta vélekedés Nyugaton ritka, mint a fehér holló, és merőben eltér a hazai balliberális oldalétól, amely a magyar − mindenekelőtt a vidéki – választók műveletlenségével és tájékozatlanságával magyarázza a keresztény-nemzeti politikai tábor fölényes győzelmét.

Akik a magyar közszolgálati médián kérik számon a pártatlanságot, a semlegességet, azok elfeledkeznek a nyugati médiavilágban uralkodó nézetek befolyásáról. A baloldal a rendszerváltás óta − konzervatív-nemzeti kormányzás idején − folyamatosan bírálja a közszolgálati médiumok tevékenységét, mert szerintük csak baloldali kormányzás alatt működhet jól a közszolgálati média. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy 1993 ­augusztusában (a konzervatív Antall-kormány alatt) száz, főként balliberális értelmiségi tiltakozó levelet írt Nahlik Gábornak, a televízió akkori, elnöki jogkörrel felruházott alelnökének. 

Azért bírálták őt, amiért a közszolgálati televízió képernyőjét a ­Horthy-korszak felmagasztalására (rehabilitálására) használja, a kormányzó tervbe vett újratemetését közüggyé provokálja. Kifogásolták, hogy a szokásos tudósításokon túl, helyszíni közvetítéssel a „Horthy család magánügyét politikai üggyé változtatja”.

Akkor a Pest Megyei Hírlapban többek között így reagáltam: „ha egy értelmiséginek nem is, de száznak azért illenék tudnia, hogy egy olyan esemény, amilyennek vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó újratemetése ígérkezik, nem attól válik közüggyé, hogy a televízió miként foglalkozik vele, hanem éppen ellenkezőleg. A jó televízió a várható, a kiszámítható érdeklődésnek megfelelően foglalkozik az eseményekkel, s akkor végzi jól a dolgát, ha kielégíti az érdeklődő tévénézők igényeit. Ha nem ezt tenné, s egyes tiltakozók követeléseinek megfelelően alakítaná a műsorpolitikáját, szakmailag válna alkalmatlanná.”

Pokol Béla politológus, egyetemi tanár pedig így fogalmazott 1995-ben az Új Demokratában: „Az úgynevezett szociálliberális sajtógarnitúra jobbára fővárosi, belvárosi elitből verbuválódott. Nagyon nehéz nem azonosulni ezzel a médiagárdával, hiszen ők az abszolút hangadók, náluk a siker, a pénz, és övék a népszerűség, folyamatosan dicsérve egymást.”
Igen, a hazai baloldal élcsapata ma éppúgy meg akarja mondani a köztévének, mit és hogyan közvetítsen, mint 1993-ban. Számára az lenne elfogadható, ha a magyarországi média hasonlatossá válna a nyugat-európaihoz. Számunkra viszont az lenne elfogadhatatlan.

A szerző író, újságíró

Borítókép: Kontra György, az M1 Híradó bemondója a vizuális megjelenésében megváltozott 4-es stúdióban a közmédia Kunigunda úti gyártóbázisán 2020. március 15-én (Fotó: MTI/Illyés Tibor)