Történelmileg persze adott egy német–francia érdekellentét, ahogy a XX. században Nagy-Britannia mindig is próbált úgy tenni, mintha még a régi birodalmi erőtér támogatná szavait a nemzetközi színtéren. Az Egyesült Államokról nem is beszélve, amely főként a második világégés után a „világ csendőre” szerepében tetszelgett, jóllehet erre semmiféle – pláne jogi – felhatalmazása nem volt.

És vajon miért repedezik a visegrádi 4-ek jól összerakott és nem kevés vihart megélt egysége? Képes valaki ép ésszel elhinni, hogy a lengyel és a magyar emberek barátsága csak színpadi kellék lett volna, amit az határozna meg, hogy ki hogyan értelmez egy, a két ország közvetlen biztonsági kihívásától független háborút? Nem. Az emberek – nem a politikai elitről van szó – közös sorsa és kölcsönös rokonszenven alapuló együttműködése csak külső és erőltetett beavatkozással tud konfliktussá formálódni vagy akkor, ha vezetőik identitászavarban szenvedve félreértik politikai szerepük lehetőségeit. Az országok irányítóinak látniuk kell, ahhoz, hogy Európa nemzetei egészséges jövőképpel kerüljenek ki a veszélyt jelentő orosz–ukrán – valójában orosz–amerikai – háborúból, és elkerüljük a totális világégést, identitásuk megerősödésén keresztül vezet az út.

A nemzetek sajátos érdekeit megkérdőjelező szövetségi rendszerek, mint a NATO, az Európai Unió vagy akár re­gionális, alkalmi szövetségek konfliktushelyzetben gátjai lehetnek a stabilitásnak. Arról van szó, hogy nem működik a „nagy óvoda”. Nem működik, mert az egyes országok érdekei együttműködésre épülnek, és nem alávetettségre. A szövetségi lét torzóvá válik, ha az egyes nemzeteknek akaratuktól függetlenül, külső nyomásra kell dönteniük.

Az önmagukban erős és stabil országok tudnak hatékonyak lenni szövetségi rendszerekben is. Korunkban jól megfigyelhető, hogy a nemzetközi szervezetek vezetése a tagországok önállóságának gátja. A vezetetteket pedig egyre jobban frusztrálja mindez, hisz megszokták – legalábbis, aki elég szerencsés volt és gyerekkorban kitölthette óvodai éveit –, hogy vita esetén a békés megoldást kell keresni, nem az újabb érveket a békétlenség fokozására.

Konklúzióként elmondhatjuk, hogy Európa politikai elitjének jelentős többsége szándékosan félrevezeti saját polgárait. A kiút pedig nem lehet más, mint elszakadni ettől a fajta szemlélettől. Létezzenek nemzetközi intézmények, ha szükségesek, de semmiképpen nem a jelenlegi döntési kompetenciával. A nemzeti szuverenitás erősítése nélkül katasztrófába rohanunk, mert néhány ország politikusa azt hiszi, mindenáron meg kell felelnie a „felsőbbségnek”. Nem kell.

Lengyelország érdekeit a lengyel politikusok ismerik, és a választók felhatalmazása alapján nekik is kell azokat képviselniük, ahogy a francia, német, olasz, román és persze a magyar identitás is más és más, miközben mindegyik nép Európa része. Mindenki felelős Európa békéjének és biztonságának a megőrzéséért. Ebből következően elő kell segíteni az orosz–ukrán fegyvernyugvást, nem pedig hergelni a feleket. Egyértelművé kell tenni az Európai Unió bürokratáinak, hogy a vezetői felelősségük és ebből adódó döntési lehetőségük csak és kizárólag a béke feltételeinek megteremtésére irányulhat.

A tagországok pedig akkor tudnak akaratot érvényesíteni, ha kormányaik belpolitikai stabilitásra támaszkodhatnak. A messziről – Brüsszelből vagy Washingtonból – érkező utasításokra csak addig kell szót vesztegetni, amíg találkozik a rájuk bízott emberek érdekeivel és biztonságával, elvégre nekik tartoznak elszámolással.

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Borítókép: illusztráció (Fotó: EUROPRESS/AFP/DURSUN AYDEMIR)