Most, 2022 májusában ott tartunk, hogy az egész konferenciasorozatnak az értelme megkérdőjelezhető: bár például mi, magyarok számos fontos reformjavaslatot megfogalmaztunk, a brüsszeli bürokrácia ezeket egyfelől lesöpri az asztalról, másfelől még nagyobb támadást indított Magyarország ellen, mint a folyamat kezdetén. Nem túl nagy eredmény, ismerjük el.

A második fontos fejlemény nyilvánvalóan a február 24-én kitört orosz–ukrán háború. Ez természetesen felborította az unió szokásos rutinszerű működésmódját, s rendkívüli intézkedések meghozatalával járt együtt, gondoljunk elsősorban a támadó Oroszország elleni szankciókra, amelyek sorában éppen a hatodik bevezetése előtt állunk. De mégis, mit mutatott meg az unió jelenlegi helyzetéről ez a vis maior szituáció, a háborús helyzet?
Elsősorban azt, hogy az unió önmagában sem szuverén, nem is beszélve a tagállamokról. Már leírtuk, hogy az orosz–ukrán háború proxyháború, amelyet valójában a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország vív meg, az államok mögött pedig a globális pénzügyi elit áll, amelyiknek alapvető érdeke, hogy Oroszországot lesöpörje a színről (Russia must perish – mondhatnánk Theodore Kaufmanra visszautalva, aki 1939-ben Germany must perish címmel írt könyvet a globális elit céljait megfogalmazandó – hiszen akkor a német birodalom, ma pedig az orosz áll az útjukban). A gigászok harcában pedig az Európai Unió – sajnos – nem tényező: Brüsszel pontosan azt teszi, amit az amerikai demokraták és mögöttük a globális erők diktálnak nekik.

Itt muszáj arra is emlékeztetnem, hogy a demokraták mellett a globális elit „ökle”, Soros György és hálózata is masszívan jelen van Ukrajnában, óriási, kiterjedt gazdasági és pénzügyi érdekeltségekkel az energiaipartól kezdve az IT-iparon át egészen a mezőgazdasági szektorig. Márpedig mind a Biden-kabinet, mind a Soros-hálózat úgy tekint az unióra, mint a saját embereik által irányított szervezetre, gyakorlatilag tandemben irányítják a mi fényes uniónkat.

Emmanuel Macron – akit én továbbra sem kedvelek, mert nyakig globalista – azt jól érzékeli, hogy kellene egy európai szuverenitás, de kötve hiszem, hogy a Rotschild-házhoz, illetve a Világgazdasági Fórumhoz és Klaus Schwabhoz való sajátos kötődései miatt képes lenne egy bizonyos határt átlépni, s az unió valóságos szuverenitását elérni. Ráadásul Macronnal az is a baj, hogy utóbbit úgy képzeli el, hogy az unió – természetesen francia, legfeljebb még német – irányítással föderálissá válna, s a tagállamok ebbe a „szuverenitásba” illeszkednének bele – nemzeti, tagállami önállóság nélkül.

A háború tehát sajnos éles fényben mutatja meg azt, hogy hol is tart az unió globálisan, a geopolitikai csatatéren, nagyhatalmakkal körülvéve – ideszámítva természetesen Kínát is. Olyannyira önállótlan, hogy arra sem képes, hogy észrevegye, az Oroszország elleni szankciókkal saját magát lövi nem is lábon, hanem fejbe. A gáz- és olajembargó végső döfést jelentene Európa gazdaságának, nem beszélve arról, hogy a fegyverek és harci eszközök egyre növekvő szállításával a háborúba való belekeveredés is kézzelfogható közelségbe került.

És ekkor, ebben a helyzetben jött a „slussz­poén”: az unió vezetése, Brüsszel számára a háború kellős közepén az vált a legfontosabb kérdéssé, hogy a Fidesz negyedik kétharmados győzelme után azonnal elindítsa a jogállamisági, pénzügyi szankciókat célzó eljárásokat Magyarországgal, az Orbán-kormánnyal szemben. Ezt nevezhetjük az uniós szolidaritás csúcspontjának, nem?

Nem tudom, ki hogy van vele, ez a három új fejlemény engem szerint még mindig nem győzött meg arról, hogy az unió egy kiváló nemzetközi szövetség. Dobrev Klárának és Gyurcsány Ferencnek nyilván most vált igazán azzá, hiszen az unió – a háborúval kapcsolatos politikájuk miatt immáron a lengyeleknek megbocsátva – kifejezetten nehéz gazdasági és pénzügyi helyzetbe akarja hozni hazánkat. De én személy szerint nem azonosulok Dobrev Klára és Gyurcsány Ferenc véleményével.

Na jó, félre a cinizmussal, szerintem három opciónk van, ha komolyan beszélünk.

Az első, hogy beadjuk a derekunkat, elfogadjuk az „erősek”, a nagyfiúk igazát, s alkalmazkodunk az elvárásaikhoz. S akkor „a távolságot, mint üveggolyót megkaphatjuk” – csak hunyjuk végre le kis szemünket. Javallom, ne tegyük.

A másik, hogy megvívjuk a harcainkat, nem engedve az elveinkből, és addig maradunk az unióban, amíg az lehetséges, és főleg, amíg érdemes. Ha lehet, harcainkat a visegrádi négyekkel, Szlovéniával, a lengyelekkel együtt vívjuk vagy új szövetségesekkel (is), s ha már ez sem megy – semmit ne zárjunk ki sajnos –, akkor egyedül. Igen, ha kell, egyedül. Voltunk már így.

A harmadik, hogy külön szerződést kötünk az unióval, akárcsak Norvégia vagy Svájc, s akkor megvalósítunk egy békés egymás mellett élést a globalista, migránspárti, iszlámbarát, ultraliberális, gyermek- és családellenes fősodratú Brüsszellel.

Nekem a második opció a legszimpatikusabb.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: A NATO-tagállamok zászlói lobognak a szervezet brüsszeli központja előtt (Fotó: Dursun Aydemir/Anadolu Agency)