Tizennyolc éve léptünk be az Európai Unióba. Dobrev Klára éppen efölött örömködött a napokban a közösségi oldalán. Ha Dobrev és a DK valami felett örömködik, akkor nekem óhatatlanul is kételyeim támadnak: vajon nemzeti szempontból is kizárólag örömködnünk kell az EU-tagságunk ténye felett?
Nos, én nem euroszkeptikusnak, hanem eurorealistának tartom magam, aki ragaszkodik ahhoz, hogy minden lehetséges variánst mérlegeljünk az unió jövőjével kapcsolatban. Most is ezt teszem, amikor röviden áttekintem azt, hogy mi történt 2021 augusztusa óta az unió háza táján, s mindez hogyan érint bennünket, magyarokat és Magyarországot. Három lényeges eseményre vagy eseménysorra érdemes felhívni a figyelmet. Előrebocsátom, egyik sem túl örvendetes fejlemény.
Először: megkezdődött, folytatódott, s most már lassan befejeződik az unió jövőjével foglalkozó konferenciasorozat. Aktuális, jó időszakban volt, csak hasznára válhat minden európai embernek – mondhatnánk.
Magyarország ki is használta a lehetőséget: miként arról Varga Judit igazságügyi miniszter beszámolt, a tagállamok közül számszerűleg nálunk zajlott le a legtöbb uniós vita, konferencia, műhelybeszélgetés stb. Ez önmagában pontosan megmutatja, hogy mennyire komolyan vesszük uniós tagságunkat s azt, hogy befolyásolni tudjuk az unió működését, hatékonyabbá tételét. Nem is beszélve arról, hogy Orbán Viktor már tavaly május-június táján fejtette ki hét pontban, hogy milyen átfogó reformokat kellene végrehajtania az uniónak ahhoz, hogy ne kérdőjeleződjön meg a működésének, a létének értelme.
Ám a magyar törekvések ellenére a konferenciasorozat kapcsán mégsem olyan szép a leányzó fekvése. Legfőképpen azért nem, mert a vitákat a fősodratú brüsszeli liberális elit generálta és irányította, amelyben például kiemelkedő szerepet kapott Guy Verhofstadt, aki köztudomásúan az Európai Egyesült Államok elkötelezett, megszállott híve és ezenkívül fanatikus Orbán-gyűlölő, a szuverenitásgondolat esküdt ellensége. Verhofstadt és társai éppen ehhez a vitasorozathoz igazítva hozták létre a Spinelli-csoportot, annak az Altiero Spinellinek a tiszteletére, aki fekete öves kommunistaként egész életében Európa egyesítésén és egy közös európai alkotmány létrejöttén dolgozott.
Most, 2022 májusában ott tartunk, hogy az egész konferenciasorozatnak az értelme megkérdőjelezhető: bár például mi, magyarok számos fontos reformjavaslatot megfogalmaztunk, a brüsszeli bürokrácia ezeket egyfelől lesöpri az asztalról, másfelől még nagyobb támadást indított Magyarország ellen, mint a folyamat kezdetén. Nem túl nagy eredmény, ismerjük el.
A második fontos fejlemény nyilvánvalóan a február 24-én kitört orosz–ukrán háború. Ez természetesen felborította az unió szokásos rutinszerű működésmódját, s rendkívüli intézkedések meghozatalával járt együtt, gondoljunk elsősorban a támadó Oroszország elleni szankciókra, amelyek sorában éppen a hatodik bevezetése előtt állunk. De mégis, mit mutatott meg az unió jelenlegi helyzetéről ez a vis maior szituáció, a háborús helyzet?
Elsősorban azt, hogy az unió önmagában sem szuverén, nem is beszélve a tagállamokról. Már leírtuk, hogy az orosz–ukrán háború proxyháború, amelyet valójában a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország vív meg, az államok mögött pedig a globális pénzügyi elit áll, amelyiknek alapvető érdeke, hogy Oroszországot lesöpörje a színről (Russia must perish – mondhatnánk Theodore Kaufmanra visszautalva, aki 1939-ben Germany must perish címmel írt könyvet a globális elit céljait megfogalmazandó – hiszen akkor a német birodalom, ma pedig az orosz áll az útjukban). A gigászok harcában pedig az Európai Unió – sajnos – nem tényező: Brüsszel pontosan azt teszi, amit az amerikai demokraták és mögöttük a globális erők diktálnak nekik.
