Az április 3-i választást követő főváros–vidék vita, a fővárosból vidékre szavazatot számolni leutazó baloldali aktivistákat ért sokkszerű élmények megosztása a nyilvánosságban, valamint az ezekre adott reakciók felvetik a kérdést, hogy vajon a mintegy egy évszázada létező népi–urbánus vita fellángolásának vagyunk-e a tanúi, és hogy vajon napjaink politikai megosztottsága, a kormány és az ellenzék közötti különbség megfeleltethető-e a népi–urbánus ellentétnek.
A népi–urbánus vita – bár döntően társadalmi-politikai kérdésekről szólt – nem tényleges hatalmat gyakorló politikai erők, hanem értelmiségi-irodalmi körök közötti vita volt, amelynek egyes résztvevői esetenként ugyan politikai pozícióba kerültek, de valójában sosem volt Magyarországon népi vagy urbánus kormányzás. Ennek ellenére vannak, akik az 1990 utáni politikai polarizációt – amely a szabad választásokon alapuló plurális politikai rendszerrel a legtermészetesebb módon együtt jár – a népi–urbánus vita mentén értelmezik, elsősorban a rendszerváltás két nagy pártja, az MDF és az SZDSZ szellemi hátországa alapján. Ezt az álláspontot képviseli Fricz Tamás is, aki a Polgári Szemle 2012. decemberi számában amellett érvelt, hogy bár napjaink fő politikai törésvonala a nemzeti–ultraliberális törésvonal, ez tulajdonképpen nem más, mint a népi–urbánus ellentét némileg módosult továbbélése, ahol a Fidesz–KDNP képviseli a népi-nemzeti, annak baloldali ellenzéke pedig az urbánus-ultraliberális oldalt.
Mi a helyzet 2022-ben? Mondhatnánk, hogy a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest e tekintetben nincs változás, különös tekintettel arra, hogy a deklaráltan a korábbi megosztottságot meghaladni kívánó pártok – a Jobbik és az LMP – azóta gyakorlatilag eltűntek a süllyesztőben, maradékaik pedig besoroltak az urbánus-ultraliberális táborba.
Véleményem szerint azonban ma más a helyzet. A magyar politikai szembenállás 2022-ben az ismételten felszínre került főváros–vidék ellentét ellenére sem írható le a népi–urbánus ellentéttel, annak semmilyen, akár jelentős módon átalakult változatával sem, annak ellenére, hogy vannak olyan elemei, amelyek abból a vitából megmaradtak. Ilyen elem egyrészt a nemzet fontosságának kérdése, a nemzethez való hozzáállás, másrészt a nyugati minták átvételének kérdése. Míg a kormánypártokat a nemzeti érdekek és értékek hangsúlyozása, az erős nemzeti érdek- és értékvédelem jellemzi, addig az ellenzéket a nyugati minták feltétel és módosítás nélküli átvétele, másolása. Vagyis a kormányoldal hozza a klasszikus népi, az ellenzék pedig az urbánus álláspontot. Ettől eltekintve azonban nem mondhatjuk, hogy a kormány testesítené meg a népi, az ellenzék pedig az urbánus oldalt, hanem inkább azt, hogy a jelenlegi kormány integrálja a népi és az urbánus hagyomány legjobb elemeit, az ellenzék pedig legfeljebb a néhai urbánusok „rút sybarita váza”.
Itt van mindjárt a népi–urbánus vita fő kérdése, a modernizáció és a polgárosodás. Míg a népiek a modernizációnak egyfajta magyar útját keresték (erről szólt például a harmadik út), addig az urbánusok a nyugat-európai centrumországok ott bevált receptjeit kívánták másolni. Ami a mai magyar kormánypolitikát illeti, abban egyszerre van jelen a sajátos magyar út keresése (magyar gazdasági modell, unortodox gazdaságpolitika, innovatív vállalkozásfejlesztési eszközök stb.) és a nyugat-európai, észak-amerikai világ beengedése az országba, például a nagy nyugati vagy multinacionális cégekkel kötött stratégiai megállapodásokkal és a számukra biztosított adókedvezményekkel, még akkor is, ha kérdés, hogy ez mennyiben meggyőződésből és mennyiben kényszerűségből fakad. Ha továbbgondoljuk a népi–urbánus hozzáállást, előbbi inkább a népi, utóbbi inkább az urbánus vonal folytatásának tekinthető.
