időjárás 22°C Orbán 2022. május 25.
logo

Orbán Viktor: A rezsit megvédjük, az extraprofitot elvonjuk + videó

Népiek és urbánusok, konzervatívok és liberálisok ideológiai konfliktusa

Kultúrkampf a vidékiek ellen

Felföldi Zoltán
2022.05.12. 09:00
Kultúrkampf a vidékiek ellen

Az április 3-i választást követő főváros–vidék vita, a fővárosból vidékre szavazatot számolni leutazó baloldali aktivistákat ért sokkszerű élmények megosztása a nyilvánosságban, valamint az ezekre adott reakciók felvetik a kérdést, hogy vajon a mintegy egy évszázada létező népi–urbánus vita fellángolásának vagyunk-e a tanúi, és hogy vajon napjaink politikai megosztottsága, a kormány és az ellenzék közötti különbség megfeleltethető-e a népi–urbánus ellentétnek.

A népi–urbánus vita – bár döntően társadalmi-politikai kérdésekről szólt – nem tényleges hatalmat gyakorló politikai erők, hanem értelmiségi-irodalmi körök közötti vita volt, amelynek egyes résztvevői esetenként ugyan politikai pozícióba kerültek, de valójában sosem volt Magyarországon népi vagy urbánus kormányzás. Ennek ellenére vannak, akik az 1990 utáni politikai polarizációt – amely a szabad választásokon alapuló plurális politikai rendszerrel a legtermészetesebb módon együtt jár – a népi–urbánus vita mentén értelmezik, elsősorban a rendszerváltás két nagy pártja, az MDF és az SZDSZ szellemi hátországa alapján. Ezt az álláspontot képviseli Fricz Tamás is, aki a Polgári Szemle 2012. decemberi számában amellett érvelt, hogy bár napjaink fő politikai törésvonala a nemzeti–ultraliberális törésvonal, ez tulajdonképpen nem más, mint a népi–urbánus ellentét némileg módosult továbbélése, ahol a Fidesz–KDNP képviseli a népi-nemzeti, annak baloldali ellenzéke pedig az urbánus-ultraliberális oldalt.

Mi a helyzet 2022-ben? Mondhatnánk, hogy a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest e tekintetben nincs változás, különös tekintettel arra, hogy a deklaráltan a korábbi megosztottságot meghaladni kívánó pártok – a Jobbik és az LMP – azóta gyakorlatilag eltűntek a süllyesztőben, maradékaik pedig besoroltak az urbánus-ultraliberális táborba.

Véleményem szerint azonban ma más a helyzet. A magyar politikai szembenállás 2022-ben az ismételten felszínre került főváros–vidék ellentét ellenére sem írható le a népi–urbánus ellentéttel, annak semmilyen, akár jelentős módon átalakult változatával sem, annak ellenére, hogy vannak olyan elemei, amelyek abból a vitából megmaradtak. Ilyen elem egyrészt a nemzet fontosságának kérdése, a nemzethez való hozzáállás, másrészt a nyugati minták átvételének kérdése. Míg a kormánypártokat a nemzeti érdekek és értékek hangsúlyozása, az erős nemzeti érdek- és értékvédelem jellemzi, addig az ellenzéket a nyugati minták feltétel és módosítás nélküli átvétele, másolása. Vagyis a kormányoldal hozza a klasszikus népi, az ellenzék pedig az urbánus álláspontot. Ettől eltekintve azonban nem mondhatjuk, hogy a kormány testesítené meg a népi, az ellenzék pedig az urbánus oldalt, hanem inkább azt, hogy a jelenlegi kormány integrálja a népi és az urbánus hagyomány legjobb elemeit, az ellenzék pedig legfeljebb a néhai urbánusok „rút sybarita váza”.

Itt van mindjárt a népi–urbánus vita fő kérdése, a modernizáció és a polgárosodás. Míg a népiek a modernizációnak egyfajta magyar útját keresték (erről szólt például a harmadik út), addig az urbánusok a nyugat-euró­pai centrumországok ott bevált receptjeit kívánták másolni. Ami a mai magyar kormánypolitikát illeti, abban egyszerre van jelen a sajátos magyar út keresése (magyar gazdasági modell, unortodox gazdaságpolitika, innovatív vállalkozásfejlesztési eszközök stb.) és a nyugat-európai, észak-amerikai világ beengedése az országba, például a nagy nyugati vagy multinacionális cégekkel kötött stratégiai megállapodásokkal és a számukra biztosított adókedvezményekkel, még akkor is, ha kérdés, hogy ez mennyiben meggyőződésből és mennyiben kényszerűségből fakad. Ha továbbgondoljuk a népi–urbánus hozzáállást, előbbi inkább a népi, utóbbi inkább az urbánus vonal folytatásának tekinthető.

Polgárosodás tekintetében míg a népiek a magyar parasztságból kitermelődő-kiemelkedő, etnikailag magyar polgári réteg felemelkedését látták volna szívesen, addig az urbánusok inkább képviselték a multikulturális városi polgárságot. A polgárosodást elősegítő politika jelenlegi megfelelője leginkább a vállalkozásfejlesztés, a hazai vállalkozóréteg, az önálló egzisztenciák erősítése, amiben a mai magyar kormánypolitika származási, etnikai alapon nem tesz különbséget, de elvárja – származási, etnikai háttértől függetlenül – a magyar nemzettel való azonosulást. Tehát itt is valamiféle integrációját látjuk a népi és az urbánus hozzáállásnak.

A népi–urbánus vitában gyakran egymással szembeállított magyar parasztság és német, zsidó városi polgárság, illetve ezek ma élő leszármazottai társadalmi státusuktól és etnikai hátterüktől függetlenül harmonikusan megférnek egymás mellett a nemzeti együttműködés rendszerében. E tekintetben különösen fontos, hogy a kormányzat hivatalosan is beemelte a zsidóságot a nemzeti együttműködés rendszerébe, vagyis az alapvetően a népiek számára fontos keretben helyet kapott az urbánusokat sokak szemében megtestesítő zsidóság, akik el is foglalták helyüket ebben a keretben.

Ami a kormányzati fejlesztéspolitika prio­ritásait illeti, ebben a hangsúlyos vidékfejlesztési elem mellett (népi elem) fontos a Budapestre mint világvárosra helyezett hangsúly is (urbánus elem). Ez megjelenik például kiemelt fővárosi fejlesztésekben (Zeneakadémia, Kossuth tér, budai Vár, Liget-projekt), de akár a miniszterelnök személyes kommunikációjában is. A fejlesztésekből egyaránt részesülnek a falvak, az inkább falusias kisvárosok és az inkább az urbánus világot megjelenítő megyei jogú városok, és nem mondható, hogy bármelyik irányba aránytalanul el lenne tolva a rendszer.

A mai magyar politikai megosztottság tehát nem értelmezhető a népi–urbánus tengely mentén. Sokkal inkább arról van szó, hogy a jelenlegi kormány olyan nemzetegyesítő politikát folytat, amely egyszerre valósítja meg a népiek és az urbánusok legfontosabb programpontjait. Ellenzéki oldalon mindössze egy kiüresedett urbánus váz létezik a valamikori urbánus gondolkodás minősége és annak vállalható elemei nélkül, ami az egykori urbánusokból mindössze a magyar nemzettel szembeni ellenszenvet – jobb esetben közömbösséget –, a nyugati minták feltétel és kritika nélküli másolását, valamint a tőle elté­rően gondolkodók bicskanyitogató kioktatását őrizte meg, és aminek annyi köze van a nyolcvan-száz évvel ezelőtti urbánusokhoz, mint Juszt Lászlónak Márai Sándorhoz.

Ha azonban ez így van, akkor hogyan értelmezhetjük a közelmúltban fellángolt és politikai színezetet kapott főváros–vidék vitát?

A vita és az ezt kiváltó választási eredmények nem a népi–urbánus megosztottságot tükrözik, hanem a vidéki – elsősorban falusi és kisvárosi – társadalom és a nagyvárosi társadalom közötti világnézeti különbséget, mely szerint a vidék, a falu népe inkább (de messze nem kizárólag) konzervatív, a nagyvárosok – Magyarországon elsősorban a főváros – népe inkább (de messze nem kizárólag) liberális beállítottságú. Ennek megfele­lően vidéken (azon belül is elsősorban a falvakban) arányaiban többen támogatják a jobboldali, konzervatív pártokat, míg a nagyvárosokban (és különösen a fővárosban) arányai­ban többen támogatják a baloldali, liberális pártokat. Különösen igaz ez egy olyan választási szituációban, amikor a választás jelentős részben ideológiai, értékrendi kérdésekről (is) szól, mint például jelen esetben a genderkérdésről. Mindezzel természetesen nem azt állítom, hogy ez lenne a választásokat eldöntő egyetlen politikai-ideológiai törésvonal Magyarországon, de az eredeti kérdésfeltevés szempontjából ennek van jelentősége.

Ez a képlet – inkább konzervatív vidék és inkább liberális nagyváros – a legkevésbé sem egyedi magyar jelenség, hanem más országokban is jellemző, esetenként egyéb földrajzi dimenzióval is kiegészülve, mint például az Észak–Dél-konfliktus az Egyesült Államokban, ahol a sokkal inkább rurális Dél a konzervatív, a sokkal inkább urbanizált Észak a liberális világot és politikai preferenciát testesíti meg.

Az áprilisi választások kapcsán felszínre került főváros–vidék ellentét tehát nem a hagyományos és tipikusan magyar népi–urbánus ellentét, hanem a nyugati világban máshol is meglévő konzervatív vidék és liberális nagyváros ellentéte. Ebben az értelemben tehát a fejlett Nyugattól való elmaradásunk fölött gyakran kesergő ellenzékiek megnyugodhatnak: a mi főváros–vidék ellentétünk és ennek a politikai értékválasztásban történő lecsapódása teljes egészében EU-konform, és megfelel az európai és észak-amerikai demokratikus normáknak.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: A Sajó folyó Sajópüspökinél, a magyar–szlovák határ közelében 2022. március 14-én (Fotó: MTI/Komka Péter)