Itt van mindjárt a népi–urbánus vita fő kérdése, a modernizáció és a polgárosodás. Míg a népiek a modernizációnak egyfajta magyar útját keresték (erről szólt például a harmadik út), addig az urbánusok a nyugat-euró­pai centrumországok ott bevált receptjeit kívánták másolni. Ami a mai magyar kormánypolitikát illeti, abban egyszerre van jelen a sajátos magyar út keresése (magyar gazdasági modell, unortodox gazdaságpolitika, innovatív vállalkozásfejlesztési eszközök stb.) és a nyugat-európai, észak-amerikai világ beengedése az országba, például a nagy nyugati vagy multinacionális cégekkel kötött stratégiai megállapodásokkal és a számukra biztosított adókedvezményekkel, még akkor is, ha kérdés, hogy ez mennyiben meggyőződésből és mennyiben kényszerűségből fakad. Ha továbbgondoljuk a népi–urbánus hozzáállást, előbbi inkább a népi, utóbbi inkább az urbánus vonal folytatásának tekinthető.

Polgárosodás tekintetében míg a népiek a magyar parasztságból kitermelődő-kiemelkedő, etnikailag magyar polgári réteg felemelkedését látták volna szívesen, addig az urbánusok inkább képviselték a multikulturális városi polgárságot. A polgárosodást elősegítő politika jelenlegi megfelelője leginkább a vállalkozásfejlesztés, a hazai vállalkozóréteg, az önálló egzisztenciák erősítése, amiben a mai magyar kormánypolitika származási, etnikai alapon nem tesz különbséget, de elvárja – származási, etnikai háttértől függetlenül – a magyar nemzettel való azonosulást. Tehát itt is valamiféle integrációját látjuk a népi és az urbánus hozzáállásnak.

A népi–urbánus vitában gyakran egymással szembeállított magyar parasztság és német, zsidó városi polgárság, illetve ezek ma élő leszármazottai társadalmi státusuktól és etnikai hátterüktől függetlenül harmonikusan megférnek egymás mellett a nemzeti együttműködés rendszerében. E tekintetben különösen fontos, hogy a kormányzat hivatalosan is beemelte a zsidóságot a nemzeti együttműködés rendszerébe, vagyis az alapvetően a népiek számára fontos keretben helyet kapott az urbánusokat sokak szemében megtestesítő zsidóság, akik el is foglalták helyüket ebben a keretben.

Ami a kormányzati fejlesztéspolitika prio­ritásait illeti, ebben a hangsúlyos vidékfejlesztési elem mellett (népi elem) fontos a Budapestre mint világvárosra helyezett hangsúly is (urbánus elem). Ez megjelenik például kiemelt fővárosi fejlesztésekben (Zeneakadémia, Kossuth tér, budai Vár, Liget-projekt), de akár a miniszterelnök személyes kommunikációjában is. A fejlesztésekből egyaránt részesülnek a falvak, az inkább falusias kisvárosok és az inkább az urbánus világot megjelenítő megyei jogú városok, és nem mondható, hogy bármelyik irányba aránytalanul el lenne tolva a rendszer.

A mai magyar politikai megosztottság tehát nem értelmezhető a népi–urbánus tengely mentén. Sokkal inkább arról van szó, hogy a jelenlegi kormány olyan nemzetegyesítő politikát folytat, amely egyszerre valósítja meg a népiek és az urbánusok legfontosabb programpontjait. Ellenzéki oldalon mindössze egy kiüresedett urbánus váz létezik a valamikori urbánus gondolkodás minősége és annak vállalható elemei nélkül, ami az egykori urbánusokból mindössze a magyar nemzettel szembeni ellenszenvet – jobb esetben közömbösséget –, a nyugati minták feltétel és kritika nélküli másolását, valamint a tőle elté­rően gondolkodók bicskanyitogató kioktatását őrizte meg, és aminek annyi köze van a nyolcvan-száz évvel ezelőtti urbánusokhoz, mint Juszt Lászlónak Márai Sándorhoz.

Ha azonban ez így van, akkor hogyan értelmezhetjük a közelmúltban fellángolt és politikai színezetet kapott főváros–vidék vitát?

A vita és az ezt kiváltó választási eredmények nem a népi–urbánus megosztottságot tükrözik, hanem a vidéki – elsősorban falusi és kisvárosi – társadalom és a nagyvárosi társadalom közötti világnézeti különbséget, mely szerint a vidék, a falu népe inkább (de messze nem kizárólag) konzervatív, a nagyvárosok – Magyarországon elsősorban a főváros – népe inkább (de messze nem kizárólag) liberális beállítottságú. Ennek megfele­lően vidéken (azon belül is elsősorban a falvakban) arányaiban többen támogatják a jobboldali, konzervatív pártokat, míg a nagyvárosokban (és különösen a fővárosban) arányai­ban többen támogatják a baloldali, liberális pártokat. Különösen igaz ez egy olyan választási szituációban, amikor a választás jelentős részben ideológiai, értékrendi kérdésekről (is) szól, mint például jelen esetben a genderkérdésről. Mindezzel természetesen nem azt állítom, hogy ez lenne a választásokat eldöntő egyetlen politikai-ideológiai törésvonal Magyarországon, de az eredeti kérdésfeltevés szempontjából ennek van jelentősége.

Ez a képlet – inkább konzervatív vidék és inkább liberális nagyváros – a legkevésbé sem egyedi magyar jelenség, hanem más országokban is jellemző, esetenként egyéb földrajzi dimenzióval is kiegészülve, mint például az Észak–Dél-konfliktus az Egyesült Államokban, ahol a sokkal inkább rurális Dél a konzervatív, a sokkal inkább urbanizált Észak a liberális világot és politikai preferenciát testesíti meg.

Az áprilisi választások kapcsán felszínre került főváros–vidék ellentét tehát nem a hagyományos és tipikusan magyar népi–urbánus ellentét, hanem a nyugati világban máshol is meglévő konzervatív vidék és liberális nagyváros ellentéte. Ebben az értelemben tehát a fejlett Nyugattól való elmaradásunk fölött gyakran kesergő ellenzékiek megnyugodhatnak: a mi főváros–vidék ellentétünk és ennek a politikai értékválasztásban történő lecsapódása teljes egészében EU-konform, és megfelel az európai és észak-amerikai demokratikus normáknak.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: A Sajó folyó Sajópüspökinél, a magyar–szlovák határ közelében 2022. március 14-én (Fotó: MTI/Komka Péter)