idezojelek

A merénylő meztelen

Védirat a Rákosi- és a Kádár-korszakban alkotó magyar írók mellett.

Cikk kép: undefined

Aki felnőtt fejjel élt a magyarországi szovjet hódoltság évtizedei alatt, pontosan tudja, hogy a túlélésnek – egyáltalán: a normálisnak mondható emberi életnek – milyen iszonyú ára volt: nagyon is érvényesek voltak és maradtak Reményik Sándor sorai: „Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, /Nem apáinknak tetsző életet. / De aki máskép tehetne helyünkben, / Az vesse reánk az első követ! / Minden percünk kínzó kiegyezés: / Ahogy lehet...”

A követ persze vetik ránk, újabban legalábbis. És persze nem az, aki másképp tehetett – netán tett is volna – a helyünkben akkor (sőt!). Nem. Merénylő az illető, semmi és senki más. Ha – attól tartok – sajna, nem is magányos…

Beke Albert, aki három esztendeje már Illyés Gyulát támadó (mocskoló) elmeművét megjelentette (Illyés Gyula, a kommunista. L’Harmattan Kiadó, Bp. 2019) most egy, több (kettő?) kötetesre tervezett opusz első darabját adta ki a következő, voltaképpen mindent eláruló címmel: A behódolt velszi bárdok kora – A magyarországi írók és a hatalom viszonya a Rákosi- és a Kádár-korszakban. (A borítón Révai József, Kádár János, Aczél György és Rákosi Mátyás képe látható.)

Előrebocsátom: a könyv akár csak részleges el(végig)olvasásához rendkívüli erősségű idegek és indián harcosokat megszégyenítő fegyelmezettség szükségeltetik. Bicskanyitogatóbb merényletet a magyar nemzet örök, mindenkori „rejtekező szelleme”, nemzeti kultúránk első számú büszkesége és zászlóshajója, a magyar irodalom ellen aligha követtek el a hajmeresztő históriákban ugyancsak bővelkedő magyar kultúrtörténetben.

Beke már elmeműve alcímében megkezdi a gyalázkodást: „magyarországi” írókat aposztofál, eleve azt sugallva nagy alattomosan, hogy ezek az írók nem igazán magyarok, csupán – miként az idegenszívűeket szoktuk emlegetni – magyarországiak, mindössze itt tartózkodó-lakó-élő írástevők. Ennek megfelelő aztán már a nyitány, majd a folytatás is: zavaros-lapos, logikai bakugrásokkal tarkított fejtegetés, később menetrendszerűen felbukkanó önismétlésekkel, felületes-felszínes, hiányos fejtegetések, gyűlölködő, már-már patologikus indulatkitörések – Illyés mellett különösen Németh László van a bögyében, de jószerével szinte mindenki az 1945 utáni magyar irodalomban. Differenciálásról, árnyalt ítéletalkotásról ne is álmodozzon senki. Néhány írótól eltekintve jóformán egész literatúránk – Bertha Bulcsutól Csoóri Sándorig, Ottlik Gézától Tamási Áronig, Déry Tibortól Nagy Lászlóig, Fekete Gyulától Cseres Tiborig (és tovább, szinte mindenestül, úgy, ahogy van) – kollaboráns, a szovjet helytartó hatalom szekértolója, bérence vala, behódolt walesi bárd, akinek hallgatnia kellett volna. 

Nem is volna érdemes az egészre sok szót pazarolni, de mivel Beke Albertet a nyilvánosság elé, a PestiTV-be is behívták, s amint ott a vele vitézül hadakozó jó Stefka Istvánnal párosukat elnéztem: azon kellett kapnom magam, hogy egyre kíváncsibban és elmélyültebben szemlélem – a merénylőt. Őt magát. Elnéztem a szemét, a száját, az arckifejezését, hallgattam hanghordozását-hanglejtését, figyeltem a stílusát, a szóhasználatát, mozdulatait, egész habitusát, megnyilatkozásainak teljes hogyanját-mikéntjét – és mind nagyobb elégedettséggel vettem észre rajta az árulkodó jelek sokaságát. Az örömre, az azonosulásra, a szeretetteli megértésre, az empátiára, az önfeledt vidámságra, a valódi, mély és emberi lelkesedésre való hajlam és kapacitás tökéletes hiányát. A meghatódottságra, a megrendült tiszteletre, a felkavaró elérzékenyülésre való teljes képtelenséget, ama hatásmechanizmusok érvényesülésének abszolút lehetetlenségét, amely az embert elfogja, ha az Iskola határon sok részletét, Déry nem egy novelláját (Szerelem, Számadás, stb.) vagy Csoóri Sándor esszéit (pl. Első közelítés Németh Lászlóhoz, Nappali hold) vagy oly sok másik magyar irodalmi művet olvassa. (És amit Stefka egy krónikus rossz tanulóval küszködő heroikus pedagógus módjára reménytelen igyekezettel próbált volna megmagyarázni.) Néztem, hallgattam Beke Albertet – és minden megvilágosodott, a miérteket illetően. Rájöttem, hogy a merénylő meztelen.

Tudjuk jól: emberi fajtánk imponáló változatossággal termel ki önmagából ragyogó és selejtes, első osztályú és osztályon aluli példányokat. Nem vagyunk egyformák, mondjuk könnyed-felszínes, ugyanakkor mégis egyféle megértő-toleráns hangsúllyal, ezt-azt látva-tapasztalva. Úgy lehet, jobbulást kívánva olykor.

Roppant szánalmas látvány, ha a merénylő meztelen.

A szerző író, újságíró

Borítókép: Illyés Gyula és Németh László 1962-ben (Fotó: Fortepan / Németh László Társaság)

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Jeszenszky Zsolt avatarja
Jeszenszky Zsolt

Merénylők, árulók, gazemberek

Ágoston Balázs avatarja
Ágoston Balázs

Egy szabadkőműves önleleplezése

Borbély Zsolt Attila avatarja
Borbély Zsolt Attila

A valóság a patrióta erőket segíti

Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

Légy önmagad, Európa!

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.