Aki felnőtt fejjel élt a magyarországi szovjet hódoltság évtizedei alatt, pontosan tudja, hogy a túlélésnek – egyáltalán: a normálisnak mondható emberi életnek – milyen iszonyú ára volt: nagyon is érvényesek voltak és maradtak Reményik Sándor sorai: „Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, /Nem apáinknak tetsző életet. / De aki máskép tehetne helyünkben, / Az vesse reánk az első követ! / Minden percünk kínzó kiegyezés: / Ahogy lehet...”
A követ persze vetik ránk, újabban legalábbis. És persze nem az, aki másképp tehetett – netán tett is volna – a helyünkben akkor (sőt!). Nem. Merénylő az illető, semmi és senki más. Ha – attól tartok – sajna, nem is magányos…
Beke Albert, aki három esztendeje már Illyés Gyulát támadó (mocskoló) elmeművét megjelentette (Illyés Gyula, a kommunista. L’Harmattan Kiadó, Bp. 2019) most egy, több (kettő?) kötetesre tervezett opusz első darabját adta ki a következő, voltaképpen mindent eláruló címmel: A behódolt velszi bárdok kora – A magyarországi írók és a hatalom viszonya a Rákosi- és a Kádár-korszakban. (A borítón Révai József, Kádár János, Aczél György és Rákosi Mátyás képe látható.)
Előrebocsátom: a könyv akár csak részleges el(végig)olvasásához rendkívüli erősségű idegek és indián harcosokat megszégyenítő fegyelmezettség szükségeltetik. Bicskanyitogatóbb merényletet a magyar nemzet örök, mindenkori „rejtekező szelleme”, nemzeti kultúránk első számú büszkesége és zászlóshajója, a magyar irodalom ellen aligha követtek el a hajmeresztő históriákban ugyancsak bővelkedő magyar kultúrtörténetben.
Beke már elmeműve alcímében megkezdi a gyalázkodást: „magyarországi” írókat aposztofál, eleve azt sugallva nagy alattomosan, hogy ezek az írók nem igazán magyarok, csupán – miként az idegenszívűeket szoktuk emlegetni – magyarországiak, mindössze itt tartózkodó-lakó-élő írástevők. Ennek megfelelő aztán már a nyitány, majd a folytatás is: zavaros-lapos, logikai bakugrásokkal tarkított fejtegetés, később menetrendszerűen felbukkanó önismétlésekkel, felületes-felszínes, hiányos fejtegetések, gyűlölködő, már-már patologikus indulatkitörések – Illyés mellett különösen Németh László van a bögyében, de jószerével szinte mindenki az 1945 utáni magyar irodalomban. Differenciálásról, árnyalt ítéletalkotásról ne is álmodozzon senki. Néhány írótól eltekintve jóformán egész literatúránk – Bertha Bulcsutól Csoóri Sándorig, Ottlik Gézától Tamási Áronig, Déry Tibortól Nagy Lászlóig, Fekete Gyulától Cseres Tiborig (és tovább, szinte mindenestül, úgy, ahogy van) – kollaboráns, a szovjet helytartó hatalom szekértolója, bérence vala, behódolt walesi bárd, akinek hallgatnia kellett volna.
