Nem is volna érdemes az egészre sok szót pazarolni, de mivel Beke Albertet a nyilvánosság elé, a PestiTV-be is behívták, s amint ott a vele vitézül hadakozó jó Stefka Istvánnal párosukat elnéztem: azon kellett kapnom magam, hogy egyre kíváncsibban és elmélyültebben szemlélem – a merénylőt. Őt magát. Elnéztem a szemét, a száját, az arckifejezését, hallgattam hanghordozását-hanglejtését, figyeltem a stílusát, a szóhasználatát, mozdulatait, egész habitusát, megnyilatkozásainak teljes hogyanját-mikéntjét – és mind nagyobb elégedettséggel vettem észre rajta az árulkodó jelek sokaságát. Az örömre, az azonosulásra, a szeretetteli megértésre, az empátiára, az önfeledt vidámságra, a valódi, mély és emberi lelkesedésre való hajlam és kapacitás tökéletes hiányát. A meghatódottságra, a megrendült tiszteletre, a felkavaró elérzékenyülésre való teljes képtelenséget, ama hatásmechanizmusok érvényesülésének abszolút lehetetlenségét, amely az embert elfogja, ha az Iskola határon sok részletét, Déry nem egy novelláját (Szerelem, Számadás, stb.) vagy Csoóri Sándor esszéit (pl. Első közelítés Németh Lászlóhoz, Nappali hold) vagy oly sok másik magyar irodalmi művet olvassa. (És amit Stefka egy krónikus rossz tanulóval küszködő heroikus pedagógus módjára reménytelen igyekezettel próbált volna megmagyarázni.) Néztem, hallgattam Beke Albertet – és minden megvilágosodott, a miérteket illetően. Rájöttem, hogy a merénylő meztelen.

Tudjuk jól: emberi fajtánk imponáló változatossággal termel ki önmagából ragyogó és selejtes, első osztályú és osztályon aluli példányokat. Nem vagyunk egyformák, mondjuk könnyed-felszínes, ugyanakkor mégis egyféle megértő-toleráns hangsúllyal, ezt-azt látva-tapasztalva. Úgy lehet, jobbulást kívánva olykor.

Roppant szánalmas látvány, ha a merénylő meztelen.

A szerző író, újságíró

Borítókép: Illyés Gyula és Németh László 1962-ben (Fotó: Fortepan / Németh László Társaság)