Amikor 2004. május 1-jén Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, azt hittük, megérkeztünk. Oda, ahol mindig is voltunk. Tágra nyílt szemekkel tanultuk, hogyan kell európaiul élni, viselkedni, beszélni. Mint egy lelkes kisdiák, eminensek akartunk lenni, mert azt hittük, hogy nyugaton mindent jobban tudnak. Elvégre az eredmények őket igazolták. Gazdagság, elegancia, kifinomultság. Még a problémáikat is irigyeltük. Szabályozták, hogyan és mennyire görbüljön az uborka. A csirkék és a disznók jóléte, szórakoztatása volt a legnagyobb gondjuk. Talán már akkor gyanakodnunk kellett volna.
Azóta eltelt tizennyolc esztendő, nagykorúak lettünk az unióban. Felnőttünk, és kiderült a keserű valóság. Nem mi, magyarok, lengyelek, csehek stb. kellettünk nekik, csak a piacunk. Cserébe kaptunk egy illúziót, hogy mi is nyithatunk cukrászdát Bécsben. Közben pedig a tanár nénis kioktató, kicsit lekezelő hangnem pattogós, utasító, sőt fenyegető stílusra váltott.
A szemünk előtt zajlik Európa átalakulása. Az optimisták szerint minden új kihívásra egyetlen jó válasz létezik: még több Európát! Építsünk egy Európai Egyesült Államokat, sőt Európai Birodalmat. Csak senki nem teszi fel azt az egyszerű kérdést, hogy a történelem során volt-e egyetlen olyan birodalom, amelyik nem tudta megvédeni a határait. Csak pénzzel és üres szólamokkal még egyetlen birodalmat sem sikerült felépíteni, sem egyben tartani. Az Európai Birodalom nem lehet erőd, kaptuk erre a magyarázatot. Ezért aztán elküldték a meghívót sok millió fiatal, erős és éhes bevándorlónak. Mi meg tudjuk csinálni! – ígérte 2015-ben pökhendi módon a német kancellár, és nem beszélt a levegőbe. Megcsinálták. A már évtizedek alatt bevándorolt közel-keleti és észak-afrikai migránsok milliói mellé jött a friss erő. Integráció, befogadás, elfogadás, multikulturalizmus – hallottuk a kioktató varázsigéket.
Amikor Magyarország ki merte mondani, hogy nem kér ebből, és kerítéssel védi meg a szuverenitását, mindjárt azzal fenyegettek bennünket, hogy kizavarnak az osztályteremből. Bocsánat, kiírnak bennünket az európaiak sorából. Aztán eltelt néhány év, és az illegális migrációt legjobban támogató Svédország kénytelen volt bevallani a nyilvánvalót. Az integráció megbukott, az ország pedig az anarchia szélére sodródott. A svéd állam már nem tudja kezelni az önmaga által gerjesztett probléma tragikus következményeit. De nincs ezzel egyedül. Franciák, németek, belgák is hasonló gondokkal küzdenek. Illetve nem küzdenek. A válaszuk az iszlám térhódítására: még több Európát! Vagyis a szétzilált, felbomlóban lévő nemzeti keretek helyett még több Brüsszelt.
A nyugat-európai polgárok nagy része csendes beletörődéssel fogadta el ezt az új világot. Azért, mert azt hitte, ez a zavartalan jólétének az ára. Amíg évente utazhat egzotikus országokba, gyakran cserélheti az autóját, nem kell néznie a bolti számláit, addig nem zavarta, hogy mi történik a gettókban, no-go zónákban. Ám ez a hallgatólagos megállapodás lassan a múlté. Az orosz–ukrán háború első napjaiban még úgy tűnt, hogy itt is elég lesz néhány gesztus. Plüssmaci, Facebook-poszt, ukránzászló-lengetés. Az iszlamista terrortámadások esetében is ez volt a bevált módszer. De most hamar kiderült, hogy mindez semmit sem ér.
Közben az unió vezetői úgy tesznek, mintha nem lenne semmi komoly probléma. Maximum egy kis átmeneti zavar. Mindenkinek hoznia kell némi áldozatot. A polgárok megkérdezése nélkül ezermilliárd eurós hiteleket akarnak felvenni Ukrajna támogatására, valamikori újjáépítésére. Egy olyan háborúban, amelyért Európa semmilyen szinten nem felelős. Ha pedig ez a pénz sem lenne elég, akkor majd még több hitel lesz a megoldás.
Eközben egymást érik az orosz agresszor megbüntetésére szánt szankciós csomagok. Már kevés, hogy a nyugat-európai vállalatok elveszítik – önként feladják – orosz piacaikat, érdekeltségeiket. Az olcsó, megbízhatóan érkező orosz energia és nyersanyagok sem kellenek. Mert ezzel majd térdre kényszerítjük a putyini Oroszországot. Vagy ha nem, akkor további előnyt adunk Kínának, Indiának és persze az Egyesült Államoknak azzal, hogy ők hozzáférhetnek az olcsó orosz ásványkincsekhez.
Ki kell mondanunk, hogy az unió vezetése az együgyűek magabiztosságával irányítja a közös szerelvényünket a szakadék felé. Sőt most még rá is lépett a gázra. Az egész Európát sújtó infláció, eladósodás, élelmiszer- és energiaválság már a lakosság döntő részét fenyegeti. A régi pesti viccből tudjuk, hogy a nyugati munkás a hetvenes években azért nem akarta lerázni a láncait és szocializmust építeni, mert a láncai aranyból voltak. Mára Európa nem a béke, a biztonság és a jólét rezervátuma, hanem maga vált a problémává.
Mivel az elmúlt években Nyugat-Európában uniós vezetők részvételével avattak Marx- és Lenin-szobrokat, talán nekik sem ártana, ha olvasnának tőlük néhány gondolatot. Nekünk még kötelező volt tanulni a „tudományos szocializmust”, ezért mi a bőrünkön éreztük az elvek és a valóság közötti áthidalhatatlan ellentétet. Ezért is száműztük ezeknek az embereknek a szobrait egy történelmi panoptikumba. Lenin állítása szerint forradalmi helyzet akkor következik be, amikor az uralkodó osztály már nem tud a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig nem akarnak a régi módon élni.
