Ezért volt szükség arra, hogy az Egyesült Államok Ukrajnát, mint felvonulási terepet felhasználva addig provokálja Oroszországot, míg az végül tényleg nem hagyta magát, s mielőtt abszolút kiszolgáltatott helyzetbe került volna, megelőző csapást mért Ukrajnára. Ez volt a cél, s ezt elérte a globális elit.

Futballszerető olvasóim talán még emlékeznek a francia Zinedin Zidane és az olasz Materazzi hírhedt esetére. Történt a francia–olasz világbajnoki döntőben, hogy Materazzi folyamatosan provokálta Zidane-t, olyanokat mondott neki meccs közben a húgáról és az édesanyjáról, amik itt nem írhatók le, nem tűrnek nyomdafestéket, de el tudják képzelni. Zidane ezt sokáig hősiesen tűrte, tűrte, nem szólt semmit, ám Materazzi nem hagyta abba, s végül célba ért: Zidane nem bírta tovább, egyszerűen szólva lefejelte az olasz védőt. Eredmény: Zidane-t kiállították, a franciák elveszítették legfontosabb emberüket, és végül elveszítették a világbajnoki döntőt.

Hibázott Zidane? Igen, hibázott.

De ki beszél Materazziról? Ő szinte hős lett, mert ügyesen kiállíttatta Zidane-t. A cél szentesített az eszközt. Egyszóval minden úgy kezdődött, hogy Zidane lefejelte Materazzit? Az orosz–ukrán háború pedig úgy kezdődött, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, tehát ő az agresszor és punktum.

A tény igaz: Oroszország megtámadta Ukrajnát. De ki beszél arról, hogy mik voltak az előzmények? A provokátorok makulátlanok, tökéletesek, morálisan rendben vannak?

Ugyan már!

Ide tartozik, hogy már Arisztotelész, a nagy görög filozófus is foglalkozott azzal a kérdéssel, miként kell megítélni egy ember túlzott, akár agresszív reakcióját arra, ha emberi becsületébe belegázolva vérig sértik őt vagy szeretteit. Arisztotelész válasza nagyjából az volt, hogy bár felmenteni nem lehet az agressziót ilyen esetben sem, de a lehető legnagyobb megértéssel és a legkisebb büntető következménnyel kell sújtani az érintettet, aki „visszaütött”.

Ne felejtsük el az előzményeket tehát. A NATO, Gorbacsovnak tett ígérete ellenére, folyamatosan kelet felé bővítette a hatókörét, közelítve Oroszországhoz. 2014 után Amerika folyamatosan fegyverezte fel és képezte ki Ukrajnát egy leendő háború sikeres megvívására, s az utóbbi nyolc évben ukrán militáris és paramilitáris, félnáci vagy náci szervezetek folyamatos atrocitásokat követtek el a Donbaszban élő orosz kisebbséggel szemben, s ami nem kevésbé fontos, a nagyhatalmak, Ukrajna és Oroszország által is aláírt minszki egyezményt a mai napig nem tartotta be Ukrajna, vagyis nem adott autonómiát az oroszok által lakott területeknek, Luhanszknak és Donyecknek. A legutóbbi időkben pedig Ukrajna kérte a felvételét a NATO-ba, s végül már arról beszélt Zelenszkij az év elejei müncheni biztonsági konferencián, hogy Ukrajnának nukleáris fegyverrel is kellene rendelkeznie.

Csodálkozunk, ha Putyin úgy vélte, Oroszországot módszeresen bekerítik és fenyegetik?

Ettől persze még nem kellett volna megtámadnia Ukrajnát, de a dologról minimum azt kell mondanunk, hogy nem fekete és fehér, nem úgy van az, hogy van a gonosz Oroszország és Putyin, vele szemben pedig az angyalian jóságos Ukrajna, a Nyugat és a globális elit. Ugyan már! Hagyjuk ezt! Mi történt valójában?

Egy nagyhatalom – mögötte a globális háttérhatalommal – le akart győzni egy másik, erejéből sokat veszített, tehát immáron sebezhető nagyhatalmat, utóbbi azonban nem hagyta magát, nem lőtte fejbe magát.

Ez tehát színtisztán geopolitikai, nagyhatalmi, globális ütközet, háború, amelyben egyszerűen fel sem merülnek morális megfontolások. Azt se feledjük el: mi is történt a háború kitörése után néhány nappal?

Az oroszok jelentős eredményeket értek el, s Zelenszkij is azt tartotta helyesnek, ha az ellenségek tárgyalóasztalhoz ülnek. Így is történt, megkezdődtek a tárgyalások, de utána mi történt? A tárgyalások alatt a Nyugat, az Egyesült Államok, majd az EU is elkezdett fegyvereket küldözgetni Ukrajnának, s ezzel fenntartotta annak a reményét Zelenszkijben, hogy akkor mégis érdemes folytatni a háborút, mert akár még győzhetnek is.

És ezek után a globális elit és az Egyesült Államok morális kérdést csinált abból, ami nem az, hanem színtisztán hatalmi kérdés.

Jól látszik, hogy az Egyesült Államok még a szankciók tekintetében is az érdekei szerint cselekszik, ám azt várja el az uniótól, hogy Brüsszel morális követelményként állítsa maga elé, hogy Oroszországot kötelessége szankcionálni, még olyan módon is, hogy az végül nem Oroszországnak árt, hanem az unió tagállamainak és polgárainak, méghozzá drasztikus mértékben. És az unió, a brüsszeli elit mindezt elfogadja és el is hiszi, hogy jól cselekszik. Egy álságos és hazug értelmezést tett a magáévá, amit „máshonnan küldtek.”

Ennek „végeredménye” Robert Habeck zöld alkancellár kijelentése a minap, aki közölte, „mich irritiert” (engem irritál), hogy Magyarország a saját érdekeit követi a szank­ciók, az olajembargó kapcsán.
Úristen…

Két kérdésem van a végére.

Egy: akarunk az unió tagjai maradni? A válasz: igen. A második kérdésem: kialakulhat olyan helyzet az unió vezetésének jelenlegi állapotát figyelembe véve, hogy az unió tagjának maradni közvetlen és jelenvaló károkat okozna hazánknak? A válasz megint csak: igen.

De azért reménykedjünk.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, Olaf Scholz német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök sajtótájékoztatón vesz részt Klaus Johannis román elnökkel és Mario Draghi olasz miniszterelnökkel a kijevi Mariinszkij-palotában tartott találkozójukon, 2022. június 16-án (Fotó: EPA/Sergey Dolzhenko)