A kommunizmus negyven évének sok bűne van. A kommunisták sok rombolást végeztek mindenhol, ahol hatalomba csalták magukat, így volt ez Magyarországon is. Romboltak fizikai értelemben, emberi életeket pusztítottak el, de még nagyobb rombolást végeztek az emberek lelkében és a nemzet kollektív tudatában. A materializmus talaján álló kommunista rezsimek félelmetes érzékkel támadták, formálták az emberi lelket. Nem viszonyultak máshogy Trianon kérdésköréhez sem. Az első világégést követően elemi erővel rázta meg a magyarokat a szétszakíttatás, amelyből nem is lehetett ocsúdni évtizedekig. De a kommunista hatalom negyven éve alatt nemcsak a szőnyeg alá söpörte a kérdést és a határon túliak helyzetét.

A kommunisták nagy bűne, hogy nemzedékeket igyekeztek tudatosan érzéketlenné tenni a trianoni seb és bármi iránt, ami öntudatot és tartást ad egy nemzetnek. Sem Rákosit, sem Kádárt nem érdekelte a határon túliak sorsa, nem érdekelte a megmaradásért vívott mindennapi küzdelmük, és azt akarták, hogy feledkezzünk meg róluk mi is. A gondviselés ajándéka és a magyarok kitartásának eredménye, hogy ezt csak részben tudták elérni.

Amikor a rendszerváltoztatáskor „megváltozott a megváltoztathatatlannak hitt elnyomás”, azt lehetett hinni, hogy eljött az ideje a szembenézésnek, a tisztázásnak és a rendezésnek Trinanonnal kapcsolatban is. Ennek volt szimbolikus pillanata, amikor az első demokratikusan választott kormányfő, Antall József „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Mondta ezt higgadtan, politikai felelősséggel, hátsó szándékok nélkül, a világos szavak értelmében bízva. Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határokon kívül élő magyarságért cselekedett.” (Sütő András) A rendszerváltoztatás legkijózanítóbb pillanata, amikor erre válaszul a hatalmukat átmentő, a szovjet birodalmat kiszolgáló kommunisták és a – már akkor is – nyugati megbízóik akaratát a magyar érdekeket háttérbe tolva végrehajtó liberálisok össztüzet nyitottak Antallra. Innen nézve nem meglepő, hogy kommunisták és liberálisok – akikből úgy tűnik, mindig is hiányzott a nemzetet történelmi távlatokban szemlélő ösztönös aggodalom és gondolkodás – a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazáson együtt uszítottak a határon túli magyarság ellen.

Hogy Trianon ne egy elfojtott, félrekezelt trauma maradjon, azért legtöbbet vitathatatlanul a 2010 utáni nemzeti kormányok tettek.

Nemcsak a szétszakítottság helyett a nemzeti összetartozás hangsúlyozásával, nemcsak a nemzet közjogi egyesítését jelentő kettős állampolgárság bevezetésével, amelyet már több mint egymillióan kértek és kaptak, nemcsak a határon túliaknak járó és ekként elismert választójoggal, amit azért adott meg a parlament, hogy a nemzet egésze képviseltesse magát az Országgyűlésben, hanem azzal is, ahogyan két éve emlékeztünk Tria­non centenáriumára. A megemlékezéseket ugyan beárnyékolta a világjárvány, de történelmi előrelépés volt, ahogyan a trianoni sebhez és a minket száz éve legyőző hatalmak máig ható bosszújához viszonyultunk. Sikerült elérnünk azt, hogy kilépjünk a legyőzöttség és a sértettség lelkiállapotából, és ehelyett ünnepeljük a nemzet összetartozását és azt, hogy ez a száz éve halálra szánt történelmi nemzeti közösség nemcsak megmaradni volt képes határon innen és túl, de sikerekkel a háta mögött reménnyel nézhet a jövőbe.

Csakhogy a Trianonnal kapcsolatos közös munka ezzel még nincs elvégezve, mindig lesz vele feladatunk.

Erre jelenleg két okunk is van. A kommunizmus fenyegetése nem múlt el, mert szinte felismerhetetlenre maszkírozva magát mindenféle progresszívnek mondott „értékekbe” burkolódzva, onnan támad, ahonnan eddig még csak nem is számítottunk rá, nyugatról. A cél ma is a lélek uralása, átformálása, az identitásunkat formáló vallási, nemzeti és családi önazonosságunk lerombolása, elfojtása. Az eszközök talán még halálosabbak: a relativizmus, az érdektelenség és a közöny. Hiába minden, ha a felnövekvő generációk nem hallanak arról, hogyan tartott ki szenvedések közepette is az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki vagy a kárpátaljai magyar közösség magyarsága mellett. Ezzel nemcsak Trianon teljesedne be, hanem példát se látnának a felnövekvő generációk arról, mit jelent a kitartás és a megmaradásért való küzdelem. Az iskolai programok és megemlékezések szükséges, de nem elégséges eszközök a láng továbbadására. Ha Trianon közömbössé válik a fiataloknak, az nem az ő hibájuk. A mi felelősségünk, hogy ne így legyen.

Nem kevésbé húsba vágó feladat a határon túli magyar közösségek megtartása. Ma különösen is a kárpátaljai magyarságé. Az ukrajnai háború azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy akár el is tűnhet az a kárpátaljai magyar közösség, amelyet már az ukrán hatalom is szorongatott, a háború borzalmai pedig csak felgyorsították a magyarság elvándorlását. Ezért is első számú magyar érdek, hogy mihamarabb véget érjen a háború, és újrakezdődhessen az építkezés Kárpátalján is – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

Trianon tehát mindig bánatot és harcot is fog jelenteni. Bánatot a múlt, a sebek miatt, és harcot a jövőért. De az elmúlt száz év tanúság arra, hogy a harcban nem vagyunk egyedül, és még győzelmeket is tudunk aratni. Idén egy napra esik a trianoni évforduló és a csíksomlyói búcsú. Utóbbi jelképe annak, hogy a megmaradásért harcolni is kell, ahogy azt a katolikus székelyek tették 1567-ben, amikor János Zsigmond fejedelem erőszakosan unitárius hitre akarta őket téríteni.

Ezért sem véletlen, hogy a somlyói nyeregben minden évben megrendezett búcsú az összmagyarság legnagyobb közös ünnepévé vált. Petőfi a kiáltványát, amelyet úgy kezd, hogy „bánat és harc szól belőlünk”, így zárja, a mára is érvényesen:

Nem támaszkodhatunk csak az istenre és magunkra. De e kettő elegendő lesz arra, hogy örök időre megmentsük a magyar nemzet életét és becsületét.

A szerző nemzetközi igazgató, Alapjogokért Központ

Borítókép: Trianoni emlékmű (Nemzeti Összetartozás Napjának emlékműve) Nyúl településen. (Fotó: MTVA/Bizományosi: Lehotka László)