Nem tudom, létezik-e olyan ember a világon, akiben élete során legalább egyszer nem merül fel, hogy szeretné ő is átélni, milyen hihetetlen élmény a család, annak a megtapasztalása, hogyan tud embereket egy életre összetapasztani a szeretet, és milyen különleges és megismételhetetlen a kapcsolat szülő és gyermek között. Mondom ezt egyébként úgy, hogy éppen elolvastam a Kettőnél több gyerek a szülők értelmi képességeinek leépülésével járhat című cikket, és a kisfiam egyórás masszív üvöltése után azon gondolkodom, marad-e még ép agysejtem, ha elhúzódna a dackorszak. 

Ez természetesen csak tréfa, a klímaszorongás nevű jelenség viszont korántsem az – bármennyire is úgy hangzik –, sőt az a kutatás sem, amely szerint ma tíz fiatalból négy a klímaváltozás miatt nem biztos abban, hogy szeretne-e gyermeket vállalni. Ha az ember elkezd ezzel kapcsolatban böngészni a neten, elég komoly „szakirodalmat” talál, például arról, hogy a műanyag szívószálnál és az autóhasználatnál egyetlen dolog az, ami környezetszennyezőbb és károsabb: a gyermekvállalás. Miért? Próbáltam a legfontosabb, ezekben a cikkekben felsorolt okokat összegyűjteni, íme: az Egyesült Államokban jelenleg minden egyes gyermek körülbelül 9441 tonna szén-dioxiddal növeli meg az egy szülőre lebontott károsanyag-kibocsátást, ami hozzávetőlegesen 5,7-szer nagyobb, mint amekkora gyermek nélkül lenne. Ezenfelül minden egyes kiskorú megnöveli az adott háztartás minden típusú fogyasztását, tehát a fűtést, áramfogyasztást, nem mellesleg a hulladék termelése is nagyobb a bővülő családnak, beleértve a pelenkákat és nedves törlőkendőket is.

Az ettől való félelem olyannyira komoly egyes emberekben, hogy a haladó Nyugaton például külön mozgalom alakult Voluntary Human Extinction Movement néven, amelynek alapvető célja a népességszám radikális csökkentése.

Ennél egy fokkal visszafogottabb az a kezdeményezés, amely az Egyesült Királyságban indult körülbelül tíz évvel ezelőtt az „optimális”, azaz a fenntartható népességszám elérésére. Az Optimum Population Trust mögött olyan neves környezetvédők sorakoztak föl, mint a természetfilmes David Attenborough, a csimpánzkutató és ENSZ-békenagykövet Jane Goodall, valamint a legnagyobb angol egyetemek professzorai. A szervezetnek már a honlapja is igen manipulatív: az Optimum Population Trust nevű szervezet Population Matters oldalán látványosan ketyeg a népesedési óra: a cikk születésének pillanatában bolygónk népessége 7 945 552 290 körül jár, de az érték igen gyorsan, másodpercenként három-néggyel növekszik.

A kezdőlapon pedig ott könyököl a jóságos David Attenborough, és azt mondja nekünk: All our environmental problems become ­easier to solve with fewer people, and harder – and ultimately impossible – to solve with ever more people. Azaz, minden, környezettel összefüggő problémánkat könnyebben meg tudnánk oldani, ha kevesebben lennénk, de megnehezítjük – és végső soron lehetetlenné tesszük – a megoldást azzal, hogy egyre többen vagyunk.

Az, hogy az amerikai hisztériáknak milyen komoly hatása van Európára, legalábbis a nyugati felére, ékesen bizonyítja, hogy számos, a fentiekhez hasonló mozgalom és kezdeményezés indult el ezen a kontinensen is. Ezt bizonyítja egy tavaly készült, tíz országra – köztük az Egyesült Királyságra, Franciaországra és Portugáliára is – kiterjedő kutatás, amely a klímaszorongással kapcsolatban megdöbbentő adatokat közöl: a megkérdezettek 45 százaléka azt vallotta, befolyással vannak a hétköznapjaira az éghajlattal kapcsolatos kérdések, háromnegyedük emiatt félelmetesnek látja a jövőt, 65 százalék szerint az emberiség halálra van ítélve, és sokan éreznek közülük félelmet, haragot, kétségbeesést, gyászt és szégyent mindezzel összefüggésben.

Ennek a hisztériakeltésnek a hatása a demográfiai adatokban is meglátszik, noha azokat nyilván sok egyéb más tényező is alakítja: a teljes termékenységi arányszám – amely azt jelzi, hogy egy szülőképes korban lévő nő potenciálisan hány gyermeket hozna világra, ha az adott év születési gyakorisága állandósulna – Európában az 1960-as években még 2,7 volt, azaz majdnem három gyermek jutott egy nőre, a kilencvenes évek közepére ez a mutató 1,6-ra csökkent és napjainkban is ekörül mozog, a prognózisok szerint pedig nem is fog jelentősen változni. Az erre vonatkozó tanulmány szerint a század végére egyedül Afrikában várható a természetes reprodukciós szintet elérő termékenységi ráta. Nem vagyok környezetvédelmi szakértő, de abban biztos vagyok, hogy ha Európa családalapítás előtt álló fiataljait lebeszélik, sőt elriasztják a gyermekvállalástól, azzal nem a bolygót mentjük meg, hanem egyszerűen megsemmisítjük Európát. A szüleink, sőt a nagyszüleink olyan történelmi körülmények között alapítottak családot, amikor nem a globális felmelegedés lebegett a fejük felett potenciális veszélyforrásként, hanem világháborúk, éhínségek és pusztító gazdasági válságok fenyegették őket. És nem csak fenyegették: ha nem is globálisan és egyszerre, de a fent felsoroltak bekövetkeztek mind, mi pedig, az unokák és a gyerekek ennek ellenére itt vagyunk. És most éppen azon igyekszünk, hogyan építsük be a háztartásunkba a különböző ízeltlábúak fogyasztását, és – kis túlzással – nem vállalunk gyermeket, mert szorongunk attól, hogy majd elviszi őt a hurrikán vagy egy kiterjedt jégkorszak. Ha a dédszüleink ezt látnák, potyogna a könnyük a nevetéstől.

Félreértés ne essék, nem tartom elhanyagolható problémának a környezetvédelmet, de a társadalom ritkításánál sokkal konstruktívabbnak gondolnám például, ha a kivételesen progresszív amerikaiak nem zabálnának annyi marhahúst. Sőt arra ösztönöznék inkább Európát, hogy vállaljanak – és ne abortáljanak – minél több gyermeket, mert végső soron a Jóisten a Földet teremtette értünk és nem fordítva. Vigyáznunk kell rá, és erre kell nevelnünk az utódainkat is. Akiket hagynunk kellene megszületni.

A szerző újságíró

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)