A mérkőzés megkezdése előtt látszott az angol válogatott tagjainak az arcán is az elképedés: gyerekek előtt?! Üres lelátókra, némaságra számítottak még pár hete, ami összeegyeztethetetlen egy rangadó eredeti hangulatával, és amely depresszív némaságból csak a vendégek profitálhatnak. És most szembe találták magukat a magyar válogatott mellett még egy legyőzendő gyermektömeggel! 

Ilyen helyzetben lehet mást tenni, mint nyerni? Volt olyan magyar játékos, aki nem százszoros felelősséget érzett ösztönösen a pályán? Felnőtteknek sok mindent meg lehet magyarázni – ezeknek a kiskamaszoknak nem. Mert ők most csak a győzelmet tudják elfogadni.

Miért? Meg kell nézni az előző két-három évet. Karantén. Szobafogság. Szájmaszkok állandó viselete, világjárvány. Kihalt játszóterek. Aggódó szülők. Biztos, hogy volt köztük, aki személyesen is átélte a betegséget. Megfázásként, lázban vagy akár lélegeztetőgépen. Nincs olyan család, ahol távoli vagy közeli rokont ne érintett volna súlyosan a járvány. 

Sokan átélhették, hogy átment a másik világba a nagymama, nagypapa vagy akár a szülő. Milyen éveik voltak ezeknek a kiskamaszoknak? És akkor még ott a távoktatás képtelensége, a monitor bámulása, a megszokott társas együttlét hiánya, a menzai kaja közös szapulása, a szakácsnő őrületbe kergetése. Helyette világfájdalom, csönd, a szülők arcán az állandó aggódás. És alighogy vége (ki tudja, meddig?), megismerkednek a szóval: háború. Itt a közelben. 

Olvasmányaikból, a filmekből a háború valami hősies tett. Karddal, pisztollyal, klassz tankokkal, hatalmas hajókról felszálló vadászrepülőkkel, benne szimpatikus hősökkel, akik megkergetik a gonoszt. És most szembesülniük kell azzal, hogy eddig rosszul gondolták. A háború olaj, embargó, éhezés, a családi nyaralás lemondása, és ugyanaz az aggódás a szülői arcokon, mint a járvány idején.

Ebben a helyzetben, ilyen előzmények után ez a megoldás. Megtölteni a Puskás Arénát. Nem is akármilyen eseményre. És tombolni. És azt a választ adni a világ kihívásaira, azt a szót, amely Sándor György szerint csak két nép nyelvében van meg: a mégis. Csak a magyar és a szerb nép ismeri, már a történelmükből adódóan is. Nem lehet valamit megtenni, lehetetlenség, és mégis… Ez a szó juttatta idáig ezt a nemzetet, ez a szó az, amely miatt még magyarul beszélünk, élünk, és itt.

Mégis – mondják a lelkesült gyermekarcok, és ezek a kiskamaszok szerintem azt is megbocsátották volna, ha a meggypiros, híres mezben játszó fiúk elveszítik a meccset. Azt üvöltötték volna: Nem baj, majd legközelebb!
Marco Rossi nagyon gyakran nézett hátra. Mindig csak tíz percig hitte el, kiknek is játszanak, időnként meg kellett bizonyosodnia róla. Majd visszafordult, és nagyobb gesztusokat tett, mint szokott, kizökkent az eddigi visszafogottságból, átvette a kiskamaszok lelkesedését.

Az angol válogatottal érkezőknek feltűnhetett valami a lelátón: meg lehet különböztetni a fiúkat és a lányokat. A lányok láthatóan készültek az eseményre, kicsinosították magukat, a fiúk nem annyira, de ez még korsajátosság. Itt még két nem képviselői szurkoltak. Később, nincs kizárva, hogy férfiak és nők lesznek. És találkoznak egymással, családot alapítanak, és amikor a gyermekkel a Puskás Aréna felé mennek, a szülők valamelyike büszkén mondja: én ott voltam! Azon a magyar–angolon. Tudod, amikor hatvan év után… és nyertünk! Annyi voltam, mint most te. 

A gyermek pedig azt érezheti akkor, amit magam is éreztem kölyökkoromban: otthon diafilmen (!) megvolt nekünk a magyar–angol 7:1! Nem a 6:3, bár az híresebb, de volt egy másik is. Dián. Tekergettük a képkockákat, fogalmam sincs, hogyan adhatta vissza egy fekete-fehér képsorozat a meccset, annak hangulatát. De a mozgást bele tudtuk képzelni. És majdnem ugyanazt érezhettük, mint azok a szerencsések, akik ott voltak a meccsen. Lám, ma is emlékszem rá, ma is örömmel tölt el az a korai diaemlék.

Mert a kiskamasz korszak a legfogékonyabb korszak. Akkor dől el, milyen emberek leszünk, milyen alapvető tulajdonságok fejlődnek ki bennünk, amelyek meghatározzák felnőtti létezésünket. Ebből a szempontból is annak a harmincezer kiskamasznak akár egy életet eldöntő élmény lehetett ez a mérkőzés. És nem csak a mérkőzés, az együttlét. És nemcsak az együttlét, hanem az, hogy ösztönösen érezniük kellett: itt most ők nem „vatták”, nem töltelékek, nem azért vannak ott, hogy legyen ott valaki. Komolyan vették őket a meghívással. 

Szüleiket kitiltották számukra ismeretlen erők, meg kellett védeni a szüleik érdekeit és jogait. Helyettük is kellett örülni, lelkesedni és őrjöngeni a lefújás utáni pillanatokban. Ők a válasz egy nagyon furcsa, olykor értelmezhetetlen kor egyik kihívására. A pályán és a nézőtéren egyaránt jó válasz született.

Kezdem magam egy bárkán érezni. Egy bárkán, amit ügyes hajóácsok raktak össze, és amelyen haladunk valami még nehezen megfogalmazható világkatasztrófa elől. És itt a bárkán haladva nagyon sok rosszból kimaradunk, amit mások kénytelenek elviselni. Persze itt is velünk vannak a hiénák és a sakálok, akik büdösek, nyáladzanak és időnként megmarnak valakit, de ez ebben a bárkaközösségben nem szokatlan dolog. Meg kell tanulni együtt élni velük, vagy nekik meg kell tanulniuk együtt élni a többiekkel, vagy csak meg kell szokni egymást. Mert amiért ez a bárka épült, és amiért halad velünk, az nem egy hajókirándulás élvezete. Túlélés.

És amíg így haladunk, és reménykedünk abban, hogy mások is nekilátnak a bárkaépítésnek, várjuk, hogy egyszer csak jön valamiféle madár, lesz valami a csőrében, amiről tudni fogjuk, jól tettük, amit tettünk, és ki lehet kötni valahol.
Ehhez erőt pedig harmincezer kiskamasz rajongó tekintetéből nyerhetünk, raktározzuk el jól magunkban!
Sokáig kitart.

A szerző író, rendező

Borítókép: Magyarország–Anglia mérkőzés a Nemzetek Ligája 1. fordulójában, a Puskás Arénában 2022. június 4-én (Fotó: Mirkó István)