Az olasz puskaporos hordóra tehát a külső és a belső, a politikai és a gazdasági válságok egyszerre helyeznek most nyomást. Az ország közpénzügyi helyzete romlott a korábbi adósságválsághoz képest, és az államadósság a járvány időszakában tovább emelkedett, így egy évtized alatt 127 százalékról 151 százalékra ugrott. 

Az adósságállomány mérete jelentősen nagyobb annál, ami egykor pánikot váltott ki a görög államkötvények befektetői körében a 2011–2012-es adósságválságban. A jelen helyzetben, amikor drágává és szűkössé válnak a források, a kamatok és hozamelvárások pedig hirtelen növekedésbe kezdenek, akkor Olaszországnak éves szinten a GDP arányában akár három és fél százalékban kell kamatterheket fizetnie a befektetők számára. Ráadásul mivel az ország az euróövezet tagja, önálló, szuverén monetáris politikával sem rendelkezik, így egyfajta adósságfüggésben áll az EKB-tól.

A tét a gazdasági színben feltüntetett, de mindvégig félkész állapotban maradó politikai projekt, az euróövezet megmentése. Ehhez az EKB a kamatemelésének kezdetével párhuzamosan a korábbi euróválsághoz hasonlóan ismét végtelen tűzerejű, a remények szerint bevetésre sosem kerülő, újracsomagolt csodafegyvert hozott létre, hogy már annak üzenete azt sugallja a befektetőknek, nincs is olasz adósságválság. 

A transzmisszióvédelmi eszköz (Transmission Protection Instrument, TPI) keretében az EKB kötvényeket vásárolhat azon eurózónás országoktól, amelyek kötvényhozamai – legalábbis az EKB megítélése szerint – túlzott, indokolatlan növekedésnek indulnak, ezzel védve meg a túlzottan eladósodott országokat a dráguló adósság okozta költségektől.

A TPI-vel kapcsolatban azonban két fő kritika is megfogalmazható. Az egyik, amely szerint az EKB túlterjeszkedik hatáskörén, amikor beavatkozik a piaci értékítéletekbe – piaci kudarcot kiáltva – és politikai okból manipulálni igyekszik a piac vélekedését az olasz államadóssággal kapcsolatban, hogy az ország továbbra is olcsón juthasson pénzhez. Ráadásul miközben egyik kezével 50 bázispontos kamatemeléssel szigorítási ciklusba kezd, a másik kezével rögtön kibúvót talál ez alól és állampapír-vásárlással tovább növeli a mérlegét, legalábbis nem csökkenti azt.

Egyébként egyszerűen lehetetlen megmondani, hogy egy kockázati prémiumot a gazdasági alapfolyamatok indokolnak vagy sem. Olaszország például teljes tényezőtermelékenységben (ami a gazdaság általános hatékonyságát jelzi) tavaly is épp az 1995-ös szinten állt, míg Németország és az euróövezeti átlag tízszázalékos javulást mutatott a bizottság adatai szerint. 

Az egy főre jutó GDP, az életszínvonal gyakran használt mutatója pedig 2021-ben egy százalékkal volt magasabb, mint 1999-ben, míg Németországban 25 százalékot nőtt. Egyesek ezért azt emelik ki, hogy a piacot nem lehet átverni, és ha Olaszország a németeknél drágábban kap új forrást, azt a reálgazdasági folyamatok különbségei, a gazdaságok eltérő jövőbeli pályái indokolják, így a forrásbevonás költségét legfeljebb átmenetileg lehet manipulálni azért, hogy egy ország időt nyerjen a szükséges strukturális reformokhoz. 

És bár úgy tűnhet, hogy az infláció­val az olasz kormány „elinflálhatja” az adósságot, a kamatemelések és a gazdaság visszaesése könnyen oda vezethet, hogy inkább az adósság „inflálja el” a reálgazdaságot.

A másik kritika azzal kapcsolatos, hogy a TPI mennyiben avatkozik be a nemzetállami szuverenitásba. Egyre többen vetik fel és szorgalmazzák, hogy ha az új válságkezelési – inkább megelőzési – eszköz végtelen pénzt ígér egy-egy bajba jutott mediterrán országnak, akkor az nem ösztönöz jó, erőfeszítéseket vállaló gazdaságpolitika vitelére. Ezért egyes elemzők az ingyenpénz ígérete mellé a legkülönbözőbb politikai feltételeket igyekeznek kötni.

Az EKB a TPI-vel egy szándékot és világos üzenetet, nem csak konkrét eszközt jelentett be. Mindez hasonlít a 2012-es helyzethez, amikor a minap megbukó bankár-kormányfő, Mario Draghi még EKB-elnökként lényegében azzal mentette meg az övezetet, hogy kimondta: az intézmény bármit megtesz az euróövezet egyben tartásáért, „kerül, amibe kerül” – akkor ez az ígéret elégnek bizonyult a piac lenyugtatására, az akkori csodafegyvert (Outright Monetary Transactions, OMT) nem kellett bevetni, és most Christine Lagarde is mintha hasonlóval próbálkozna.

A TPI egyelőre, talán szándékosan is, teljesen bizonytalan eszköz, mert nincs általános érvényű, minden helyzetre alkalmazható, konkrét kritériumrendszer a bevetésével kapcsolatban. Megjelenik viszont a feltételei között a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz (a koronavírus-válságból való gazdasági kilábalást szolgáló uniós pénzügyi alap, RRF) keretében tett nemzetállami vállalások teljesítése. 

Ezáltal az EKB a monetáris politika TPI-eszközét egy másik uniós programmal, a fiskális politika RRF-eszközzel kapcsolja össze. Az uniós döntéshozók már utalnak is arra, hogy csak azoknak a bajba jutott országoknak jut majd a TPI-pénzből, amelyek betartják az RRF-programmal kapcsolatos feltételeket. Az EKB még konzultálni is fog a bizottsággal a TPI esetleges alkalmazásával kapcsolatban.

A bizottság és az EKB tehát csapdahelyzetbe terelte Olaszországot, miközben az egymással küzdő, a válságot politikai haszonszerzésre használó olasz pártok ezzel még kevésbé foglalkoznak. Pedig épp akkoriban kell majd elfogadni az új olasz költségvetést, amikor várhatóan az olasz politikai belviszály a tetőfokára hág. Október közepén kell ugyanis Brüsszelbe küldeni a költségvetési tervet, amelyhez kapcsolódva a helyreállítási pénzek további lehívásához is tisztázni kell még több mérföldkövet – részben éppen ezekbe a reformokba bukott bele a Draghi-kormány és ezeket a változásokat kényszerítheti ki majd a TPI.

Az euróövezet irányítói is tudják ezt jól, sőt már elő is készítették az olasz adósságválság megszüntetésének teljes arzenálját. Az új olasz kormány dilemmája pedig az lesz, hogy ha él is az EKB-s csodafegyverrel, akkor egyben lemondhat a gazdaságpolitikai szuverenitásáról, mivel a kedvezményezett országnak az EKB és a bizottság szigorú előírásainak is meg kell felelnie, persze úgy, hogy nem tudhatja biztosan, hogy minek is. Így az új olasz kormánynak a gazdaság megmeneküléséért cserébe busásan meg kell majd fizetnie a „védelmi pénzt” a brüsszeli bürokratáknak.

Nagy váltás ez, mert az EKB-nak sosem volt eddig olyan eszköze, amely politikai, különösen költségvetési feltételek alapján avatkozott volna be. Ebből arra lehet következtetni, hogy a monetáris unióból adósságközösséggé leépülő euróövezet a szétesés küszöbén egyensúlyoz az új válságban is, és annak egyben tartása egyre kevesebb szakpolitikát, ellenben egyre több hatalmi politikát igényel.

Ebbe az irányba mutat, hogy az új szakpolitikai eszköz valójában az EKB egyedi elbírálása alapján alkalmazható, ami utat nyit a politikai nyomásgyakorlásnak – úgy tűnik, ezzel az EKB már egyre kevésbé rejtett módon válik politikai szereplővé. Ezzel az Európai  Központi Banknak a TPI lehet az utolsó eszköze az euróövezetből való olasz kilépés megakadályozásához, s talán egyben az euróövezet megmentéséhez.

A szerző gazdaságfejlesztési miniszter

Borítókép: Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke aláír egy felnagyított húszeurós bankjegyet a pénzintézet frankfurti székházában 2019. november 27-én (Fotó: MTI/EPA/Armando Babani)