Ma a háború és annak következtében kialakult nemzetközi gazdasági válság ismét próbára teszti hazánkat, és ha nem is fenyeget olyan súlyos következményekkel, mint az első világháború utáni békediktátum, de súlyos árat fizethetnénk mindannyian, ha a kormány nem tartaná kézben keményen a kormányrudat. Az elmúlt héten kezdődött néhány száz fős utcai tiltakozások, hídfoglalások egy marginális réteg hőzöngése, még akkor is, ha egyébként sokan mások sem értenek egyet a katatörvény módosításával.
Érthető, hogy senki nem szeret többet adózni annál, amit megszokott éveken át, amolyan szerzett jognak tekinti, amitől nehezen válik meg, de az alternatívák is kedvezőbbek, mint a munkavállalói jogviszony, miközben ez utóbbi nagyobb védettséget és több jogosultságot jelent.
Mindezt a józanul gondolkodó nagy többség megérti és nem akarja naponta megbénítani a főváros forgalmát teljesen értelmetlenül, hiszen azzal nem érnek célt. Ugyanakkor vannak, akik a háború okozta válság és minden ebből fakadó nehézség miatt dörzsölik a markukat, és elérkezettnek látják az időt a rombolásra, a lázításra.
A baloldal vezérének, a bukott miniszterelnöknek felcsillant a remény, hiszen neki az a jó, ha minél rosszabb a magyar embereknek. A méltán közutálatnak örvendő Gyurcsány Ferencnek az egyetlen esélye a hatalomba visszakapaszkodni az, ha Magyarország a csőd szélére kerülne és valóban forradalmi hangulat alakulna ki. Ettől ma olyan távolságra vagyunk, mint az Apró-villa lakója az igazmondástól, de ő megragad minden apró szalmaszálat, mert ma is megrögzötten hiszi, hogy kormányfőnek teremtették.
Itt érdemes felidézni egy régi, 1996-ban készült interjút, amelyben Gyurcsány Ferenc a Népszabadságnak azt mondta: „Én vezető akartam lenni, azt akartam, hogy a világ kicsikét olyan legyen, mint amilyen én vagyok. Azt gondoltam, hogy egyszer miniszterelnök leszek. [...] Ma már kinevetném magam, de akkor ezt komolyan hittem” (Népszabadság, 1996. szeptember 21.)
A történet folytatását ismerjük, a magyarság egyik tragédiájaként valóban miniszterelnök lett 2004-ben.
De a lényeg most nem is ez, sokkal inkább az a torz jellemre valló gondolkodás, amit már említettem. Gyurcsánynak ma is meggyőződése, hogy lehet még miniszterelnök, és ha a világot nem is, de Magyarországot ismét a képére formálhatja. „Legyetek Gyurcsányok!” – ezt nem is olyan régen, a választások után ajánlotta a baloldal híveinek. Nem lehet kétségünk, hogy komolyan gondolja, amikor lázadásra biztatja az embereket. Demokratikus választásokon soha nem tud győzni, ezért számára a rendbontás, a forradalom, a káosz lenne az egyetlen lehetőség a hatalom megragadására.
Ha visszatekintünk bő száz évre, találunk egy kísértetiesen hasonló karaktert, aki hazánk történelmének talán legsúlyosabb válságában került sajnálatos módon az ország vezetői székébe. Gróf Károlyi Mihályról többek között ezt írta kortársa, a kiváló író, Herczeg Ferenc: „Gyermekkorom óta mindig az volt a leghőbb vágyam, hogy egyszer forradalmat csináljak” – mondta egy nála járt újságírónak. A kazánrobbanás vagy a gátszakadás lehet szükségszerű, adott esetben hasznos is; de kazánrobbanás, gátszakadás mint öncél: ez Quasimodo álma. Az ő forradalma a beteg lélek zendülése az élettel szemben.”
A baloldal vezére ma éppen ezen az úton jár, Quasimodo álmát próbálja megvalósítani: ha a nép nem hajlandó megérteni, hogy ő a kiválasztott vezetője, akkor pusztuljon minden, és a nagy robbanás után majd nem lesz más választása, mint Gyurcsány Ferenc.
