Kovrig könyvében minden megoldást számbavett a szovjet tervgazdaságtól a fasiszta korporációkig, a portugáliai Salazar-rezsimtől a Roosevelt-féle New Dealig, és arra a következtetésre jutott, hogy „a gazdasági átalakulás új társadalmi szerkezetet vált ki és megköveteli az ennek megfelelő államszervezeti formák kialakítását”. Ennek magyar vonatkozását sem hagyta figyelmen kívül: korszerű államrendet, szociális reformot és „keresztény nacio­nalizmust” javasolt. Ma is megfontolandó.

1943-ban jelent meg Illyés Gyula – immár idézőjelek közé tett – Korforduló című verse, ezekkel a sorokkal: „törvényünk egy: bár haladok, nem változom!”. Hasonló tartalmú megoldást javasol Schmidt Mária is új könyvében, amely az idei könyvhétre jelent meg Korszakhatáron címmel, és az elmúlt fél évtizedben írott esszéinek koncepciózus gyűjteménye.

A közel 450 oldalas kötet öt ciklusba rendezve világítja meg ugyanannak a kérdésnek a történeti, politikai, kulturális, európai és hazai oldalát. Vagyis azt, hogy az I. világháború kirobbanásától a Szovjetunió széthullásáig tartó szűk száz év (1914–1991) után következő negyedszázadban, 1991-től egészen 2016-ig berendezkedő egypólusú világrend és annak globális neoliberális gyakorlata, a maga amerikai demokráciaexportjával, a szemünk előtt hullik szét. A Pax Americana alkonyát paradox módon éppen két szilárdnak hitt angolszász bástyájának leomlása jelezte 2016-ban: előbb a brexit, majd Donald Trump elnökké választása. Mire az első végre-valahára megvalósult, addigra a birodalom már vissza is vágott: Trump helyett jött Biden. Aztán a koronavírus-járvány örve alatt a globális-föderális struktúrák (davosi Világgazdasági Fórum, Európai Unió, Soros-hálózat) bosszúja következett, végül pedig az orosz–ukrán háború nyomán elmélyítették Európa amerikai függésbe kerülését. Különösen igaz ez magára az unióra, amelyet az elmúlt tizenöt évben egyébként is válságok sorozata tartott pergőtűz alatt (gazdasági, migrációs, pandémiás, energetikai), ám rendre mindegyikre rossz választ adott. Itt tartunk most, 2022 nyarán.

Rögtön az első, Világok harca című fejezet legelső, Új század, új világ című írásában választ kapunk korunk nagy kérdésére. ­Schmidt Mária úttörő megállapítása, amely jóval túlmutat egy mégoly széles történeti-szociológiai összefüggésrendszer horizontján is, úgy szól, hogy „a nyugati világ vezetőinek egy jelentős része minden erejével ragaszkodik a 20. században kialakított status quo megőrzéséhez”. Ez kettős akadályt jelent: az új század kihívásait nem értik, így válaszokat sem keresnek rájuk. Ehelyett görcsös igyekezettel akarják megőrizni azt, amit a régi világból ismernek, noha mindennél egyértelműbb, hogy „új korszak kezdődött, a régi rend szétkorhadt”. A szerző szerint „az évtizedek óta hatalmon lévő neoliberális élcsapat, ami még az óvilágban, vagyis a hidegháború időszakában szocializálódott”, foggal-körömmel ragaszkodik az általa betöltött vezető posztokhoz, bevett intézményekhez és ósdi narratívákhoz. Közben pedig nem veszik tudomásul, hogy „jaj annak, akik kihull a Mából” – idézi egyetértőleg Ady verssorait.
Második, nem kevésbé találó megállapítása úgy hangzik, hogy a transzatlanti elit ’68-as alapító nemzedéke, azaz a mára hetven-nyolcan éves neomarxisták után következett a második generáció, vagyis a még most is aktív korú neoliberálisok élcsapata, amely „összeállt a technológiai óriáscégekkel, a fősodor médiájával, az egyetemi és akadémiai világgal, a globális cégekkel, a szórakoztatóiparral”. Az így megképződő nyugati uralkodó elit aztán kialakított egy olyan kulturális komplexumot, amely a hagyományos értékek 1968 óta tartó lerombolását még hatékonyabb eszközökkel képes végrehajtani: az LMBTQ-lobbitól a BLM-ig, a woke-nagyvállalatoktól az anarchista antifáig. E projekt célja, az esszéciklus címével élve, a megfosztás az alapoktól.

A múlt, ami elmúlt – szól a harmadik alapmegállapítást tartalmazó fejezet címe. ­Schmidt Mária ezekben a rá jellemző kíméletlen igaz­ságossággal számol el a nyugati ’68-asok itthoni szövetségeseinek örökségével. Ők nem mások, mint az eleinte lukácsista, majd reformista, aztán nyugatos-liberális „demokratikus ellenzék”, akikből 1989 után a posztkommunista restaurációt végrehajtó szocialisták felettes énje, azaz a szabad demokrata értelmiség lett. A kötet szerzője sorra dekonstruálja életútinterjúikat, visszaemlékezéseiket, ellehetetlenítve ezzel, hogy még életükben felépítsék a Nagy Csapat mauzóleumát. Az esszékből világosan kiderül, hogy 1968 óta létezik egy – nem is olyan látens – tudástranszfer és érdekkapcsolat, amely összeköti egymással a nyugati és a keleti poszthatvannyolcas, marxista–liberális hálózatot, mindegy is, melyik ideológiai jelzőjük elé tesznek éppen neo- előtagot.

Különösen, hogy itthonra is elmondható az, amit a transzatlanti elit tekintetében ír, vagyis hogy „minél jobban összeolvadt a poszthatvannyolcas marxista kulturális elit a neoliberális gazdasági és politikai uralkodó réteggel, annál érdekeltebbé vált a fennálló rend megőrzésében”. Míg azonban Nyugaton a hidegháború vége nem hozott ebben változást, addig a vasfüggöny innenső oldalán mutatkozott volna rá igény, csakhogy nálunk az 1989/90-es rendszerváltoztatást – külső segítséggel – eltérítették s így befejezetlen maradt. Egészen 2010-ig, amikor a folyamat húsz év késleltetés után célba ért, és idehaza új politikai korszakba léptünk.

A Korszakhatáron egy olyan időszakról szól, amely két történeti korszak közé szorult – fő jellegzetessége éppen ebből fakad! Ez maga a határkorszak, egy már-már korszakká szélesülő időmezsgye. A határkorszakban élve úgy érezzük, örökké korszakhatáron vagyunk, s valóban. Valami ilyesmiről írt annak idején Charles Baudelaire, amikor rögzítette, hogy a XIX. század derekán „a nagy hagyomány elenyészett és az új eszmény még nem született meg”, és Schmidt Mária is erre utal, amikor „világrend nélkülivé vált világról” beszél. Ez abból adódik, hogy tart a csata, melynek tétje, hogy kié lesz az évtized, és ezzel ki szerez jobb pozíciókat ahhoz, hogy megnyerje egész évszázadunkat. A küzdelem végsősoron a Zeitgeist meghatározásáért folyik. E hosszúra nyúlt átmenetben nyer értelmet számos kortárs jelenség, amelyre a kötet is kitér: a zöld flagellánsok felkerekedése, a metoo-zsarnokság, a kontinens keresztény gyökereitől való megfosztásának kísérlete, de a jobboldali „populista” mozgalmak sikere, a nemzeti hagyományok újjáéledése és a hazai illiberális fordulat is.

„A 20. század az övék volt, a 21. a miénk lesz” – írja Schmidt Mária. Már be is következett a változás, amelynek eredményeképpen a progresszió erői váltak a múlt foglyává, a konzervatívok pedig a jövő ígéretét hordozzák. Nekik köszönhetően olyan „ősin új” (Németh László) értékek is visszatérnek, mint a család és a nemzet. Az elmúlt harminc évben fény derült egy ellentétes irányú történelmi mozgásra: miközben mi megszabadultunk tőle, a nyugati értelmiség „visszanyugatosította a marxizmust”, és míg odaát mindent eltörölnének, ami tradicionális, addig nekünk az elmúlt tizenkét évben sikerült „megőrizve megújulni”. Ha ezt a forradalmi-konzervatív lendületet megőrizzük, akkor mindent megtettünk azért, hogy elérkezzék egy valódi „korszakváltás, melynek eszméi új kultúrát, új értékrendet fakasztanak” (Brandenstein Béla). Amíg ilyen könyvek születnek, jó esélyeink is vannak erre.

A szerző történész-politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója, a Kommentár főszerkesztője

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)