Európa csöndesen pusztul. Önzésébe hal bele, noha olyan okos. Okos, hiszen korszerű gyógyszeriparával meg tudja hosszabbítani az egyén életkilátásait, de az életek láncolatát is meg tudja szakítani. Így a születések száma csökken, s a lakosság elöregszik. Ez elkerülhetetlen versenyképességi hátrányba hozza az öreg kontinenst. Nő az eltartandó rétegek aránya. Igaz, ezek az emberek fogyasztók is, erre a célra pedig szükségesek (különösen a gyógyszeriparnak). Viszont sajnos a felhalmozott tapasztalataikkal a gyors technikai váltások korában relatíve kevésre megyünk; pedig ebben lehetne elvileg reménykedni. A technikai újdonságokat a fiatalabb generációk jobban, hamarabb tudják alkalmazni.
Az is érdekes, hogy a demokratikus társadalmi berendezkedés, amelyet Európa és a Nyugat előnyének tartunk, a pártok, eszmék, ideológiák küzdelmét hozta. Úgy tűnik azonban, ezzel szemben az egységes ideológiát és irányítást követő Kína sikeresebb. Hiába, hogy a demokratikus szabályok ott kevésbé érvényesülnek. Távolról sem értünk egyet az autokratikus tiltások világával, de tény, hogy az az ázsiai óriás még az Egyesült Államok számára is nagy kihívást jelent. Nem is beszélve Európáról.
Izgalmas kérdés, hogy vajon a nemzetek feletti Európa erőltetése meghozhatja-e azt a méretnagyságot, amellyel az öreg kontinens, az EU játékban maradhat a hatalmas népességű és dinamikusan fejlődő Kínával, Indiával és az ugyancsak jelentős népességű Amerikával szemben. Ez az EU-integráció aktuálisan legfontosabb és igen megosztó kérdése.
Két különböző álláspont áll szemben egymással: a szupranacionális Brüsszel víziója és a népek Európája koncepció. Az első mellett az szól, hogy így összességében Európa néptömegei is elegendő „volument” képviselnének a játszmában. Ha ily módon képesek lennének valóban közösen fellépni. Ennek kierőszakolása addig, amíg a költségvetések alapvetően nemzeti keretben vannak és a kétféle Európa (magországok és térségünk) nagyon különböző fejlettségi szinten áll, aligha lehetséges. Szinte érthetetlen, hogy ezt hogyan és miért erőlteti (lényegében változatlan feltételek mellett) a brüsszeli vezetés. Közös költségvetés nélkül, abból finanszírozott erős hadsereg nélkül senki nem tényező a világpolitikában! Katonai erő nélkül a diplomácia erélytelen, ezt már Kissinger is megfogalmazta. Közös költségvetés még a katonai kiadások jelentős emelése nélkül is csak akkor lenne lehetséges, ha nagyon komoly újraelosztás menne végbe Nyugat- és Kelet-Európa térségei között. A jelen mechanizmusok ebből a szempontból szinte töredékeket mozgatnak meg. Csakhogy úgy vélem, aligha van esély az integrációs szerződés ilyen jellegű módosítására. Egy hasonló döntés erőszak nélkül aligha születhetne meg.
