A román államelnök pontosan tudja, hogy Erdély az első világháború előtt soha nem tartozott ahhoz a Romániához, amely független államként évszázadokon át nem is létezett – a Magyar Királyságnak viszont a kezdetektől szerves része volt. Igaz, 1570-től névleg független fejedelemséggé vált (a Habsburgok a török kiűzése után nem csatolták vissza hazánkhoz), és csak 1848-ban, majd az 1867-es kiegyezéskor válhatott ismét a Magyar Királyság részévé, de soha nem volt megkérdőjelezhető, hogy a legerősebb történelmi kötelékek Magyarországhoz fűzik.

Tőkés László tusványosi beszédében megemlítette, hogy Johannis államfő többek között azért fosztotta meg őt a Románia Csillaga kitüntetéstől, mert kiállt Székelyföld autonómiája mellett. Az egykori királyhágó-melléki református püspök, az ­Európai Parlament volt képviselője és az 1989-es romániai forradalom hőse pert indított az igazságtalan döntés érvénytelenítése érdekében, de mint mondotta, nem bízik a számára kedvező bírósági döntésben addig, amíg Johannis elnök hivatalban van.

Nem illendő közvetlenül a köztiszteletben álló Tőkés ­László után ismét említeni az Orbán Viktor beszédét megzavaró Mihai Tarnoveanut, de olyan jelenségről van szó, amely a román belpolitika része, és hátrányosan befolyásolja a magyar–román megbékélés ügyét. Tarnoveanut semmi nem készteti arra, hogy jó útra térjen. 2019 nyarán ő volt a fő szervezője az úzvölgyi magyar katonatemető elleni garázda megmozdulásnak, s ezen a helyen idén is főszerepet játszott. (Az újabb magyarellenes demonstráción – a másik szélsőséges pernahajderrel, George Simionnal együtt – beszédet is mondott.)

Jól emlékszünk arra a provokációra is, amelyet Novák Katalin köztársasági elnök májusi gyulafehérvári látogatása során követett el egy román szenátor. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szobrának avatásakor odalépett az elnök asszonyhoz, majd kijelentette: Erdély román föld volt és mindig is az marad. Ez az illető Calin Maties, a román Szociáldemokrata Párt politikusa volt, akinek a történelmi műveltsége vetekszik a tusványosi provokátorokéval. Ezek az incidensek persze nem mérhetők a korábbi magyarellenes támadásokhoz és intézkedésekhez. A két világháború között a legsúlyosabb atrocitásokat románok követték el határon túli testvéreinkkel szemben. 1945-ben, amikor Románia visszakapta Észak-Erdélyt, kötelezettséget vállalt arra, hogy biztosítja a kisebbségek önrendelkezéshez való jogát. 1952-ben megalakult a Magyar Autonóm Tartomány, tehát egyszer már létezett egy olyan képződmény, amely ellen ma kézzel-lábbal hadakoznak a román nacionalisták. Ezt a magyar autonómiát Ceausescu diktátor szüntette meg 1968-ban, s egyúttal kihirdette az egyesített „Nagy-Románia nemzeti államát”, mint az egyetlen román nemzet földjét. Amikor tehát a román szélsőségesek – és az őket titokban támogató kormányzat – hallani sem akarnak az autonómia megadásáról, akkor Ceausescu nyomdokain járnak.

Nincs könnyű dolga a többszintű erdélyi autonómiát szorgalmazó magyaroknak, de mint Tőkés László – aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kuratóriumának is az elnöke − mondta, a szövetséges Székely Nemzeti Tanáccsal és az RMDSZ-szel karöltve folytatják a küzdelmet. Kérte Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy továbbra is támogassa a magyarok autonómiatörekvéseit, mert az autonómia nélküli integráció az asszimiláció melegágya. Komoly eredménynek nevezte, hogy Né­meth Zsolt vezetésével a magyar elnökség tavaly elérte: az Európa Tanács napirendjén prioritásként szerepel a kisebbségvédelem.

Az elmondottakból nem az következik, hogy az autonómia megadása után a magyarok kiszakadnak Romániából. Sokkal inkább arról van szó, hogy a románok aggódnak, mert ismerik a mondást: „Ebül szerzett jószág ebül vész el”. Johannis is pontosan tudja, hogy az autonómia intézménye kiválóan működik egy normális demokráciában − elég körülnézni Európában, ahol akár Dél-Tirol példája is nyugodtan követhető lenne. Amikor Románia egyszer megadja ottani magyarjainknak az autonómiát, akkor elmondhatja magáról, hogy méltó tagja lett a civilizált európai országok közösségének.

A szerző író, újságíró

Borítókép: Ceausescu (Forrás: Flickr)