Ypszilon huszonkét éves fiatalember, nagy bajban van. Azt se tudja, mit csináljon, mert beütött a krach. Ő persze másképpen fogalmaz, a b betű stimmel, s ez esetben még plasztikusabb a megfogalmazás. Két hónappal azelőtt ugyanis koncerten volt – nincs abban semmi meglepő –, azután az éjszakát Iksszel, a kiemelten csinos leányzóval töltötte. Sima ügy volt, nem kellett győzködni, hiszen a mai csajok modernek és jó fejek, nem várják el az udvarlást, a meghívást, egyenrangú félként döntenek arról: b…szunk vagy sem. Férfiasan, felnőttként és főképpen gyorsan. A móka után mindenki szépen hazament a szülői házba, az öregek nem kérdezték, ki hol járt, a fiatalnak joga van ott aludni, ahol akar, és szabadon dönthet afelől, megosztja-e élményeit az őt eltartókkal.
Hetekkel később pittyent a mobil. Iksz írt, Ypszilon futólag ránézett a képernyőre; ráér elolvasni az sms-t, most rengeteg a dolog. Elfeledkezett róla, de amikor már sokadszorra zaklatta ily módon a lány, ideges ujjakkal megnyitotta az üzenetet.
„Beszélnünk kell…” – Ypszilon idegesen pörgette az oldalakat, ő már jócskán ellépett a sztoritól, most éppen Üpszilonnal futott, a figyelemreméltó keblekkel rendelkező időzített bombával. „Majd hívlak…” – üzente futtában, mert ínséges időkre nem árt fenntartani a jó kapcsolatot, és következett a bevált feledés. Iksz következő üzenete egy emoji volt: kis virág, a közepén piros szívvel, amint kinő a levelek közül. Ypszilon unottan félredobta a telefont, nem akart szerelmet, legalábbis nem úgy, ahogyan a nők nagyobb része képzeli: együtt ébredéssel, kötődéssel, tervekkel.
Summa summarum: Iksz most éppen a nőgyógyászati rendelőben fekszik, kiterülve. A képernyőn homályos, zavaros pacák. Doktor úr közel hajol, a szabad kezével ragacsos masszát ken az ujjával, szétmaszatolódik az anyag a nő izmos, szép hasán, amely mögött élet fogant.
„Mutatom a szívhangot…” – Iksz összerezzen, úgy érzi, villám fut végig rajta, hideg- és melegfront iszonyatos csattanásának hall minden dobbanást, ahogy a babszemnyi magzat belé csimpaszkodik.
Sírva fakad, az orvos ideges lesz, mit érzeleg itt ez a némber, elvégre abortuszra jelentkezett, másfelől pedig hamarabb is gondolkodhatott volna. Mondaná neki, hogy az ő édesanyja éppen ilyen idős korában szülte őt, és ha másképp dönt, akkor most nem ő vizsgálná a megesett leányt. Hja, az egészen más világ volt… A doktor újabb maszlagot dob a köldökre, és összehúzott szemmel próbálja kiiktatni látóköréből a piercinget.
Iksznek azalatt szintén szülői hangok zúgnak a fejében: lám, ez lett a vége a nagy dáridózásnak, a másik oldalról pedig: a mi fiunk még fiatal az ilyesmihez…
„Egyidősek vagyunk…” – próbálkozott Iksz, de a nők hirtelen érettebbnek, teherbíróbbnak, komolyabbnak, satöbbinek tűntek a környezete szemében, mint a fiúk, akiknek fiatalkorukban muszáj kiszórakozniuk magukat, mert különben házasemberként fogják azt megtenni.
Rövidesen az apajelölt is megszólalt: csinálj vele, amit akarsz; vetesd el; és különben sem biztos, hogy az enyém!
„De igen…” – lehelte alig hallhatón Iksz, s látta, hogy ezúttal a puszta szó kevés lesz a bizonyításhoz. Holott a legtöbb. Tőled van… A tiéd… Neked szültem… Hányszor elhangzik párok között, amint a nő felajánlja, mintegy átnyújtja a gyermeket az apának, szemérmesen kompenzálva azt, hogy a kihordást és a szülést csakis ő, egy személyben végezhette el – de hát a biológia már csak ilyen.
