A világ kapott egy joviális úriembert, aki tud mosolyogni, aki csinos és angolul jól beszélő, intelligens feleségével együtt képes lenyűgözni nyugati tárgyalópartnereit, mondhatni az egész nyugati világot. Ám mi volt valójában a színfalak mögött, amelyek mögé kevesen látnak, de pár év múlva az ország elkezdi nyögni az elismerések, a mosolyok árát?

A latin mondás szerint „halottról jól, vagy semmit”. Nem jót, ahogy sokan ismerik, hanem jól, tehát az igazat. Mihail Szergejevicsről pedig az igaz rombolja a mítoszt, bár az már nagyon megkopott még életében, és erről ő maga gondoskodott. Sokat elmondhat személyiségéről, hogy a családját körülvevő személyzet nagyon negatívan nyilatkozott a szolgálatról. A világ egyik legfontosabb vezetője, a szovjet nukleáris fegyverzet felelőse otthon sosem állt a sarkára, otthon más volt a főnök, aki egyébként nagyon képzett és okos nő volt.

Két év peresztrojka és glasztnoszty után a lakosság azt vette észre, hogy a szekér mintha nem igazán jó irányban haladna. Ment a nagy handabandázás, az életszínvonal pedig még a brezsnyevi éra pangásához képest is kezdett romlani. Ami azért nem kis teljesítmény volt. Az áruk folyamatosan tűntek el az üzletekből, és vélhetően már ekkor megjelent egy réteg, amely tudta, hogy a pénz semmit nem ér, áruba kell azt fektetni.

A szövetkezetek engedélyeztetése után gombamód szaporodtak a kisvállalkozások, ám ezek közül a legéletképesebbek vezetése a bűnözői körök vagy a nómenklatúra embereinek a kezében futott össze. A lakosság pedig szó szerint gyűlölte a pártvezetést, és az általuk meghirdetett nyíltságnak köszönhetően ezt már szóvá is tehette.

A kommunizmus építésének és a proletár internacionalizmus meghirdetésének köszönhetően az évtizedek alatt még jobban keveredett etnikailag az ország lakossága. Amíg vaskézzel irányították a hatalmas országot, addig ez nem okozott gondot, ám a gyengekezű Gorbacsovnál már ezres nagyságrendben lehetett számolni a halottakat a nemzeti villongások következtében. 

Baku mellett azeri–örmény összecsapás rengeteg halottal, Közép-Ázsiában szinte havi jelleget öltő nemzeti villongások. Gorbacsov pedig csak beszélt, beszélt, ismételgette, hogy ő csak jót akart. Ő csak meg akarta reformálni a kommunizmust, a Szovjetuniót. A történelem viszont azt mutatja, hogy a reform neki sem sikerült, a szétverés viszont igen.

Ehhez az utolsó szögek egyikét éppen az 1991. ­augusztusi puccsal verték az ország koporsójába. Ma már ismert, hogy Gorbacsov is tudott az egészről, de ő kívülállónak akart mutatkozni. Az izoláltság látszatát igyekezett kelteni: ha sikerül, úgy is jó, ha nem, akkor is. Itt viszont kiderült, hogy nem ismeri az országát, mert egy kommunisták által szervezett puccsal a kommunisták ellen a lakosság nem tudott mit kezdeni. Meg nem is akart, elegük volt mindenből. Valami újat vártak, ahol van dobozos sör és farmernadrág. Megkapták, és cserébe az államuk felbomlásával fizettek.

Nem véletlenül mondta Jelcin, hogy azért a lengyel határ mentén gyűltek össze, hogy el tudjanak menekülni, ha Gorbacsov a letartóztatásukról döntene. Ám nem döntött róla, annak ellenére sem, hogy a különleges egységek parancsnoka erre engedélyt kért. Ő szokás szerint vállat vont, nem volt tisztában vele, hogy már régen kiengedte a dzsinnt a palackból.

Nagy vetélytársa, Jelcin nem volt vele annyira elegáns, mint ő fordított esetben. Gorbacsov még elnökségének utolsó napját töltötte, de Jelcin már parancsba adta a Gorbacsov nevével ellátott tábla eltávolítását az iroda ajtajáról. Természetesen a Nyugat nem maradt hálátlan, magánemberként később rengeteg meghívást kapott, az alapítványát kitömték pénzzel. Még pizzát is reklámozott a 90-es években az egykori pártfőtitkár, az első és egyben utolsó szovjet elnök. Nem éppen hibátlan életmű.

A szerző történelemtanár, volt idegenvezető az egykori Szovjetunióban