Nyolcvanhárom esztendeje, 1939. szeptember 1-jén, pénteken egy olyan háború vette a kezdetét, amely 1941 decemberére világméretűvé vált.
Lengyelországot a német – és szlovák – hadüzenet nélküli támadás katonai értelemben gyakorlatilag felkészületlenül érte. Jóllehet számos jel mutatott arra, hogy Németország – amely Lengyelországgal 1934-ben tíz évre érvényes nyilatkozatot adott ki a „…Németország és Lengyelország közötti politikai kapcsolatokról” és azt 1939. április 28-án felmondta – „rendezni kívánja” a lengyel kérdést. A korabeli lengyel sajtó a végzetes 1939. szeptember 1-jei időpont előtt már hetekkel korábban írt arról, hogy egy esetleges német támadás esetén miként számolnának le a betolakodókkal. A lengyelek bizakodásának alapját az adta, hogy sokan úgy vélték, a két nyugat-európai nagyhatalom – Franciaország és a Brit Birodalom – „pártfogásában” töretlenül bízhatnak, mivel ezen két ország egyoldalú garancianyilatkozatot adott Lengyelországnak 1939. március 31-én, majd 1939. április 6-án brit–lengyel kölcsönös segélynyújtási nyilatkozat született.
A britekbe és a franciákba vetett bizalom azonban a német és szlovák támadást követően érdemi megnyilvánulásokat nem hozott a lengyelek számára. A britek és a franciák tevőlegesen semmit nem tettek a lengyelek érdekében. Felszólították ugyan a Német Birodalmat és annak vezetőit, hogy álljanak le a Lengyelország elleni támadással, mert ha nem… Ami annyit jelentett, hogy amennyiben az 1939. szeptember 2-án Németország számára adott 24 órás ultimátum nem változtat a német elképzeléseken, azaz nem áll le a Wehrmacht támadása és nem kezdenek tárgyalásokat a németek a lengyelekkel, akkor hatályosul a brit és a francia hadüzenet. A német támadás nem állt le és meg, így szeptember 3-án megérkezett a brit és francia hadüzenet a Német Birodalom számára. Ez azonban nem rettentette meg Hitlert és a német katonai és politikai vezetést.
Miközben Lengyelország hadereje kétségbeesetten harcolt a német és a szlovák támadók ellen, azon idő alatt felkészült ellene az újabb támadó fél, a hitleri Németországgal 1939. augusztus 23-án „megnemtámadási és együttműködési szerződést” aláíró sztálini Szovjetunió. A két nagyhatalom megállapodása nemcsak a „meg nem támadásra” tért ki, de lényegében felosztotta közöttük Európa középső és keleti felét. Érdekszférák és megfogalmazott területi gyarapodás… Ennek a megállapodásnak az első és legnagyobb áldozata Lengyelország lett.
A szovjet Vörös Hadsereg 1939. szeptember 17-én indította meg támadását Lengyelország ellen, azt a sajátos szovjet álláspontot képviselve – amelyet később így fogalmaztak meg –, hogy „…a Szovjetunió nem viselt háborút, hanem csak fajrokonai sorsát sietett biztosítani”.
Mindeközben Magyarország következetesen semleges álláspontot foglalt el a háború kérdésében. A Honvéd Vezérkar főnökének 1. helyettese, vitéz Náday István tábornok 1939. szeptember 5-én készült feljegyzésében többek között a következőket írta Magyarországnak a háborúval kapcsolatos helyzetéről: „A III. Birodalom Magyarországnak semmit sem garantált, magam személyileg a magyar felajánlkozás udvarias tudomásulvételének, most is, mint az 1938-ban politikai és katonai szerződés létre nem jöttének, abban látom a magyarázatát, hogy a Német birodalom velünk szemben semmiféle lekötelezettséget nem akar vállalni. Szerencsés helyzete velünk szemben ugyanis lehetővé teszi, hogy azt, mit tőlünk akar, minden ígéret nélkül megkapja. […] az is téves, hogy Hitler erős Magyarországot akar, mert az erős Magyarország tudatos, a gyenge Magyarország készséges. […] azonban világos, hogy fegyveres akcióba csak a tengely oldalán léphetünk be, mert kis hadseregünk és gyenge hadiiparunk teljesen a német és kis részben [az] olasz támogatására szorul.”
Náday István jól látta Magyarország korabeli helyzetét. Az 1938. november 2-i – később I. jelzőt kapott – bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszatért területek (Felvidék, azaz Észak-Magyarország egy része) majd 1939 márciusában Kárpátalja visszaszerzése a németek és az olaszok felé „lekötelezetté” tette Magyarországot, amely akkor még a brit és francia „elfogadó tudomásul vétellel” is bírt ezen kérdésekben.
De hogy mit is kellene tennie ebben a helyzetben Magyarországnak, és a katonai vezető mit is ajánlana a politikai vezetés számára, azt röviden ekképp fogalmazta meg: „1, Nyugodtan, lelkileg semlegesen és elfogulatlanul kísérje figyelemmel az eseményeket, tartózkodjék [az] izolált agressziótól. [Mármint Magyarország – Sz. S.] 2, Ne kockáztassa létét lovagiasságból esetleg veszendő ügyben. 3, Erősebben zárkózzék Olaszország felé. 4, Ne szakítsa meg, míg lehetséges, kapcsolatait a másik fél felé. 5, Tartsa érintetlenül erőit addig, míg azt a viszonyok megengedik, lehetőleg akkor vesse latba azokat, mikor nagyon kis áldozattal lehetőleg biztos sikert érhet el, vagy pedig mikor erre az állam fennmaradása érdekében múlhatatlan szükség van.”
Náday István tábornok véleménye gyakorlatilag pontosan kifejezte azt a magyar politikai szándékot is, amelyet a Teleki Pál gróf vezette magyar kormány képviselt, azaz semlegesnek maradni. Erről maga az államfő, Horthy Miklós is határozott véleményt formált a lengyel–német háború kapcsán, melyet az 1939. szeptember 10-i minisztertanácsi ülésen a következőképp összegeztek: „A Kormányzó Úr Ő Főméltóságának és az előtte megjelenteknek is egyöntetűen az volt az álláspontjuk, hogy miután a magyar kormány már a német–lengyel háború kitörésekor a leghatározottabban kijelentette, Magyarország részéről nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt.”
Magyarország ezt az álláspontját következetesen betartotta. Lengyel polgári és katonai menekültek tízezrei érkeztek az országba és maradtak Magyarországon, illetve távoztak Nagy-Britanniába és Franciaországba Jugoszlávián, Olaszországon keresztül.
Lengyelország magára maradt. A vele elvben szövetséges Román Királyságban internálták az odaérkező lengyeleket. A nyugati fronton (?) a helyzet – továbbra is – változatlan maradt. Csaknem 110 brit és francia hadosztály nézett farkasszemet 23 német hadosztállyal és egy néhány napos, német területre történt francia „betörést” követően nem történtek harci cselekmények. Csak mintegy tíz hónapon keresztül „Sitzkrieg” és a német Siegfried vonalnak röpcédulák általi „bombázása”, továbbá sajnálkozás a lengyelek felett, akik – a korábbi német javaslatok és tanácsok ellenére – nem kívántak lemondani önállóságukról és országuk területének egy négyzetcentiméteréről sem. Lengyelország területi épségét a brit és a francia garanciák, a későn megkötött szerződések nem tartalmazták, csak a lengyel állam függetlenségének fenntartását.
A lengyelek pedig – úgy tűnik – külügyminiszterük, Jozef Beck gondolatait tették magukévá, aki többek között a következőket mondta 1939. május 5-én a szejmben, azt követően, hogy számos nyugati politikus a németekkel való megegyezésre ösztönözte: „A béke nagyon értékes és kívánatos. […] Mi Lengyelországban nem ismerjük azt, hogy a békét minden áron. Az emberek, a nemzetek, az államok életében egy dolognak nincs ára: ez a becsület.”
A szerző történész, egyetemi tanár
Borítókép: illusztráció (Forrás: Pixabay)
