A szovjet Vörös Hadsereg 1939. szeptember 17-én indította meg támadását Lengyelország ellen, azt a sajátos szovjet álláspontot képviselve – amelyet később így fogalmaztak meg –, hogy „…a Szovjetunió nem viselt háborút, hanem csak fajrokonai sorsát sietett biztosítani”.

Mindeközben Magyarország következetesen semleges álláspontot foglalt el a háború kérdésében. A Honvéd Vezérkar főnökének 1. helyettese, vitéz Náday István tábornok 1939. szeptember 5-én készült feljegyzésében többek között a következőket írta Magyarországnak a háborúval kapcsolatos helyzetéről: „A III. Birodalom Magyarországnak semmit sem garantált, magam személyileg a magyar felajánlkozás udvarias tudomásulvételének, most is, mint az 1938-ban politikai és katonai szerződés létre nem jöttének, abban látom a magyarázatát, hogy a Német birodalom velünk szemben semmiféle lekötelezettséget nem akar vállalni. Szerencsés helyzete velünk szemben ugyanis lehetővé teszi, hogy azt, mit tőlünk akar, minden ígéret nélkül megkapja. […] az is téves, hogy Hitler erős Magyarországot akar, mert az erős Magyarország tudatos, a gyenge Magyarország készséges. […] azonban világos, hogy fegyveres akcióba csak a tengely oldalán léphetünk be, mert kis hadseregünk és gyenge hadiiparunk teljesen a német és kis részben [az] olasz támogatására szorul.”

Náday István jól látta Magyarország korabeli helyzetét. Az 1938. november 2-i – később I. jelzőt kapott – bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszatért területek (Felvidék, azaz Észak-Magyarország egy része) majd 1939 márciusában Kárpátalja visszaszerzése a németek és az olaszok felé „lekötelezetté” tette Magyarországot, amely akkor még a brit és francia „elfogadó tudomásul vétellel” is bírt ezen kérdésekben.

De hogy mit is kellene tennie ebben a helyzetben Magyarországnak, és a katonai vezető mit is ajánlana a politikai vezetés számára, azt röviden ekképp fogalmazta meg: „1, Nyugodtan, lelkileg semlegesen és elfogulatlanul kísérje figyelemmel az eseményeket, tartózkodjék [az] izolált agressziótól. [Mármint Magyarország – Sz. S.] 2, Ne kockáztassa létét lovagias­ságból esetleg veszendő ügyben. 3, Erősebben zárkózzék Olaszország felé. 4, Ne szakítsa meg, míg lehetséges, kapcsolatait a másik fél felé. 5, Tartsa érintetlenül erőit addig, míg azt a viszonyok megengedik, lehetőleg akkor vesse latba azokat, mikor nagyon kis áldozattal lehetőleg biztos sikert érhet el, vagy pedig mikor erre az állam fennmaradása érdekében múlhatatlan szükség van.”

Náday István tábornok véleménye gyakorlatilag pontosan kifejezte azt a magyar politikai szándékot is, amelyet a Teleki Pál gróf vezette magyar kormány képviselt, azaz semlegesnek maradni. Erről maga az államfő, Horthy Miklós is határozott véleményt formált a lengyel–német háború kapcsán, melyet az 1939. szep­tember 10-i minisztertanácsi ülésen a következőképp összegeztek: „A Kormányzó Úr Ő Főméltóságának és az előtte megjelenteknek is egyöntetűen az volt az álláspontjuk, hogy miután a magyar kormány már a német–lengyel háború kitörésekor a leghatározottabban kijelentette, Magyarország részéről nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt.”

Magyarország ezt az álláspontját következetesen betartotta. Lengyel polgári és katonai menekültek tízezrei érkeztek az országba és maradtak Magyarországon, illetve távoztak Nagy-Britanniába és Franciaországba Jugoszlávián, Olaszországon keresztül.
Lengyelország magára maradt. A vele elvben szövetséges Román Királyságban internálták az odaérkező lengyeleket. A nyugati fronton (?) a helyzet – továbbra is – változatlan maradt. Csaknem 110 brit és francia hadosztály nézett farkasszemet 23 német hadosztállyal és egy néhány napos, német területre történt francia „betörést” követően nem történtek harci cselekmények. Csak mintegy tíz hónapon keresztül „Sitzkrieg” és a német Siegfried vonalnak röpcédulák általi „bombázása”, továbbá sajnálkozás a lengyelek felett, akik – a korábbi német javaslatok és tanácsok ellenére – nem kívántak lemondani önállóságukról és országuk területének egy négyzetcentiméteréről sem. Lengyelország területi épségét a brit és a francia garanciák, a későn megkötött szerződések nem tartalmazták, csak a lengyel állam függetlenségének fenntartását.

A lengyelek pedig – úgy tűnik – külügyminiszterük, Jozef Beck gondolatait tették magukévá, aki többek között a következőket mondta 1939. május 5-én a szejmben, azt követően, hogy számos nyugati politikus a németekkel való megegyezésre ösztönözte: „A béke nagyon értékes és kívánatos. […] Mi Lengyelországban nem ismerjük azt, hogy a békét minden áron. Az emberek, a nemzetek, az államok életében egy dolognak nincs ára: ez a becsület.”

A szerző történész, egyetemi tanár

Borítókép: illusztráció (Forrás: Pixabay)