időjárás 2°C Mária 2022. december 8.
logo

Manchester England, England…

Domonkos László
2022.09.29. 09:00 2022.09.29. 09:54
Manchester England, England…

Anglia, be kell valljam, réges-régóta szívügyem. Kezdődött a Beatlesszel, persze, de egy hatalmas, varázslatos kultúrával és a szívesen tanult nyelvvel folytatódott, jöttek az új és még újabb személyes tapasztalatok és a kikristályosodó vélemény: mindent összevéve az indiánok után könnyen lehet, emberi fajtánk második legnemesebb, morális-szellemi értelemben is egyik legfigyelemreméltóbb népessége él a brit szigeteken, főleg ami az emberi minőség bizonyos, olyan erkölcsi kritériumait illeti, mint megbízhatóság, barátság, józanság, hűség, jellemszilárdság, önfegyelem.

Ez volt – valaha. Azután a dolgok – mint tudjuk, így van ez mindig – változni kezdtek. (Ha úgy tetszik, bekövetkezett az, amit Nietzsche egykoron minden érték átértékelődésének nevezett.)

Manchester England, England – a Hair világhírű dala azután így folytatódik: „across the Atlantic sea”, át az Atlanti-óceánon. Hát igen, ott, arrafelé a magyarázat.

Anglia, néhai imádott eszményvárosommal, Londonnal egyre inkább a kiábrándulás mind sivárabb terepévé, keserű ízek özönét hozó riadalombirodalommá változott és változik. Párizsra, Brüsszelre, Marseille-re vagy a német nagyvárosokra mindinkább, egyre kísértetiesebben hasonlító London – az én egykori kedves, drága Londonom. Úgy is, mint az alattomos hódítás, a settenkedő bekebelezés megfélemlítésre és aljasságra alapozó vége. És kezdete is egyben, a szivárványszínűre pingált híres telefonfülkékkel és a hétköznapivá vált londoni-belvárosi késelésekkel – meg a többivel – egyetemben.

Nem is olyan régen Angliában természetes volt, hogy ami ősi, ami nagyon mélyen nemzeti, ami igazán, tősgyökeresen angol, az a létező legtöbb, ami a közösségé lehet, a legnagyobb érték és a legnagyobb megbecsültségnek örvendő jelenség. Amikor a londoni egyetem idős professzora mélyen átélt, mintegy önmaga elé mormogott szomorúsággal azt mondta valamikor 1975 májusában: „Anglia hanyatlik” – a fentiekre gondolt, azokra érzett rá, ma már tudom. És a gonosz valóban ördögi, nagy tréfája, hogy pontosan ekkor, ez év júliusában születik meg a jelenlegi brit miniszterelnök, az az ember, aki 1945 Hirosimája és Nagaszakija után először mondja ki felelős politikusként, hogy ő bizony megnyomná a nuklerá­ris kataszrófát, a világvégítéletet jelentő gombot.

Mindez Angliában. Manchester England, England. („Across the Atlantic sea”.)

Az inspiráció persze hogy az Atlantikán túlról jön, hiába van England az innenső, az európai (?) parton.

Megfigyeltem, a kijózanodás rendszerint úgy történik meg az emberben, hogy érkeznek az első figyelmeztető jelek, amelyeket még nem hajlandó igazán figyelembe venni (a hetvenes évek második felének Londonja és Angliája), hadd maradjanak távol a rémképek, legalább még egy darabig, utána jő az egyre drasztikusabb, már kénytelen-kelletlen tudomásul veendő realitás. Midőn a 2010-et követő években ismét többször eljutottam Angliába, fél éve ott dolgozó-tanuló lányom már riasztó példák özönével ismertetett meg. Nemsokára egy hosszabb, igen emlékezetes-tanulságos írországi út históriai és jelen idejű összefüggésekben egyaránt még újabb és másfajta dimenzióknak nyitott utat. Azután új és még újabb találkozások a brit valósággal, futballhuligánok és migránsok, Boris Johnson kezdeti tündöklése Churchill-lel és bravúrosan gyors aláhullása az ukránokkal, stréber fölzárkózás a Magyarország- és Közép-Európa-gyalázáshoz – és így tovább… Máig.

Attól tartok, Liz Truss hiába született és tanult Oxfordban, már szinte reménytelen. Mert mostanra szimbolikusan körülbelül azt testesíti meg, amit az angol válogatott az utóbbi időben. Nagy mellény, nagyképűsködő lenézés és pökhendi magabiztosság, a valóban függetlenek lerasszistázása, bugris himnuszmeggyalázás és ócska, bunkó cowboytempó. (Vajon honnan tanulták? Netán „across the sea”?) Hogy mindezért válaszként – otthon! – csak egy négyest kaptak, szintúgy jelképesen, remélhető, csak a kezdet.

Persze a kiábrándulás, a radikális kijózanodás sem feltétlenül jó tanácsadó. Bár ne lenne igazam valaha volt, sosem létezőnek tűnő valamikori Angliám, egy nagy kultúra és egy nagy ideál, egy meghatározó eszmény hordozója egész jelenét és jövőjét illetően. Shakespeare és Keats, Huxley és Woolf, Orwell és Golding és mind a többiek nem ezt érdemlik.

A szerző író, újságíró

Borítókép: illusztráció (Fotó: Unsplash)

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.