Az inkorporálódott hazai nyilvánosság a fejét forgatva, tekintetében értetlenséggel konstatálta a baloldal kampányban tett, sokszor elismételt háborúpárti nyilatkozatait. Mindenki, akinek a józan eszét nem vette el a történelem bakancsának ropogása, azon tanakodott, miért és milyen okból képvisel a baloldal ennyire agresszív háborús retorikát; a jobboldal szereplői úgy érezték, mintha a magyarországi baloldal nem ismerné a történelmünket és nem ismerné a magyarokat. 

Fejünket ingatva kérdeztük egymást: ezt vajon komolyan gondolják? Vajon miért mondják azt, hogy „ez a mi háborúnk”? Miért harsogják, hogy a „fiataloknak a vér fontosabb, mint az olaj”? Tudtuk, hogy kik „ők”, de nem volt világos, miért azt képviselik, amiről beszélnek – már persze azon túl, hogy minden egyes „négy év” során szemléletesebbé vált: a baloldal, amikor csak teheti, tényleg ráront saját nemzetére.

Szóval a kérdésekre – úgy tűnt – nincs érdemi válasz. Az idő mégis kiforrta azokat. Magyarország különös helye a világnak, mert mindenki megtudhat mindent – akkor is, ha nem lesz attól boldogabb. Így fénylettek fel a válaszok a közelmúltban, ám ezek cseppet sem hízelgőbbek a baloldali ellenzékre nézve, mint a történelem ismeretének hiánya vagy a tudatlanság.

Körbefonta, behálózta, lefizette és rabul ejtette őket egy nemzetközi, globalista, transznacionális konglomerátum, amely pénzt, szakértőket és médiát biztosítva átvette az uralmat a baloldal és ezzel annak gondolatai és politikája fölött. Nem hirtelen szerelem volt ez, régóta húzódott a románc, és ugyanaz történt a baloldallal, amit a globalisták nagyban is művelnek: kiszervezték a döntési centrumokat a helyi aktoroktól, és magasabb, felhatalmazással és legitimációval már nem rendelkező „nemzetközi szakértői” szintre emelték.

Kiderült az is, „szakértőik”, „segítőik”, „finanszírozóik” – már akiket ismerünk – bizony nem akárkik. A nyílt társadalom hálózatába tagozódó think-tankek, alapítványok, „civil NGO-k”, transznacionális társaságok és informális klubok vezetői, vagy adott – de nem kirívó – esetekben az amerikai demokrata és szélsőbaloldali „mélyállam” formális és egykori tisztségviselői, személyi csomópontjai. 

A „semmiből jött” – szintén a Soros-féle vezetékrendszerre csatlakozó – Action for Democracy zsoldjában álló magyarországi baloldal ezzel a „piszkos zöldhasú” túszává vált, mert ők fizették a magyarországi baloldal 2022-es kampányát – ezt ugye Márki-Zay Péter kikotyogott szavaiból, majd a szavak okozta cunamit követően a részletes feltárásokból tudjuk. 

Ez nem valamiféle összeesküvés-elmélet – ez maga a gyakorlat. Lehet, hogy nincs terv, de minden kínálkozó alkalmat megragadnak, hogy úgy tűnjön, mintha lenne.

És a baráti felvásárlásnak tűnő műveleti operációval „megfosztották” a magyarországi baloldalt annak lehetőségétől, hogy a nemzeti érdeket képviselje (persze nem mintha túl nagy kísértésük lett volna maguktól a jóra).

 A pártok és a jelöltek helyzetmérlegelési, döntési és cselekvőképességének „elrablásával” a globális fősodor pórázhoz láncolta a hazai baloldalt, és a választások óta eltelt idő a bizonyíték rá, hogy onnan már nem is oldották el őket többé; a baloldal nyakörve továbbra is ott szorít a legjobban, ahol a leginkább fáj. Példájuk újabb tanulság nekünk, akiknek a szuverenitás vastörvény és közkincs: akár csak a személyes egészségünket, a szuverenitást is könnyebb elveszíteni, mint később visszaszerezni. Ezért őriznünk kell azt – mert késő bánat, eb gondolat.

A felmentés igénye nélkül, de rögzítenünk kell: a magyarországi baloldal 2022-re nem volt a maga ura – kérdés persze, volt-e valaha? Járomba hajtotta a fejét, cserébe a háború és a szankciós politika tekintetében (is) arra fókuszált, amit globális „finanszírozói” elvártak tőle, nem pedig arra, ami az azonosítható „magyar cél”, és ami a magyarok elvárása lett volna. 

Ezzel, e súlyos szuverenitásvesztés miatt történhetett meg a józan magyarokban megütközést keltő cselekvéssorozat, amelynek során a magyarok történelmi tapasztalataival élesen szembefordulva a magát mindig jó fej pacafistára maszkírozó baloldal háborús héjaként körözött nemzeti közösségünk fölött.

A posztfasisztáktól a posztkommunistákig összeérő ellenzék és a vele szimbiózisban működő formális és informális network teljesen lelepleződött, a király, a tanácselnök meztelen. 

Karácsony Gergely – szintén tisztázatlan eredetű százmilliókból kampányoló néhai miniszterelnök-jelölt – városházáján pár napja Budapest Forum címmel rendeztek egy nemzetközi „progresszív” szemlét, ahol például az Action for Democracy patronálásával a jól ismert arcok az ismert agendát és az unalomig ismételt érveket felmondva bizonygatták – leginkább egymásnak –, hogy csakis a nyílt társadalom ideo­lógiai univerzalizmusa az egyetlen üdvözítő út. 

A magyarországi baloldal közpolitikai értelemben a globalista erők csereszabatos játékszerévé vált. Ez persze nem pusztán „több mint bűn: hiba” – ez önhiba.
A tét pár hónappal ezelőtt az volt, hogy belerángatják-e hazánkat a háborúba. 

Ami kockán forog, ma sem jelentéktelenebb dolog: ugyanis ugyanez a baloldal – amellett, hogy erőt nem kímélve igyekszik zátonyra futtatni az EU-s megállapodást – támogatja ma még hevesebben a szankciók energiahordozókra történő fokozott kiterjesztését. 

Ha igaz az, hogy Brüsszel a szankciókkal lényegében importálta a háború gazdasági hatásait Európába, akkor a hazai baloldal lágy őrületével most épp azon dolgozik, hogy Magyarországon magasabb energiaárak, növekedő infláció és gazdasági recesszió legyen. 

Lenne persze itt más alternatíva, de végignézve a parlamenti patkó ellenzéki sorain, az arcok az eredménytelen gondolkodás fájdalmát tükrözik: ők a valósággal nem kötnek kompromisszumot. Gyuri bácsival viszont igen.

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

Borítókép: Baloldali nagygyűlés március 15-én (Fotó: Havran Zoltán)