Szó sincs véletlenről, mázliról. 2010 óta a magyar fociban (de sok más sportágban is) tudatos, tervszerű építkezés folyik minden értelemben.

Sportlétesítmények, műfüves edzőpályák, sportcsarnokok, XXI. századi stadionok épülnek. Ez a fizikai része. Omladozó lelátók előtt játszani, bokatörős salakpályán edzeni, penészes falú öltözőben cihelődni: nem lehet. Illetve lehet, ám ilyen közegben nem csoda, ha a mutatott játék idomul a lepusztult környezethez. És ami legalább annyira fontos, mint a fizikai: lelki, szellemi értelemben is építkezünk. Végre elhisszük, hogy nem fülünket-farkunkat behúzva, a lábtörlő alatt kell közlekednünk a világban. Helyünk van a nap alatt. Tehetségesek, ügyesek, okosak vagyunk, bármit elérhetünk, amiért harcolunk.

Egyáltalán nem véletlen, hogy a balliberálisok országlása alatt vergődött a magyar labdarúgás, válságban volt a teljes hazai sportélet. Például a túlérett gyurcsányizmus idején, 2008-ban a pekingi olimpiáról mindössze három aranyérmet, öt ezüstöt és két bronzot hoztunk haza, ami csupán az éremtáblázat 21. helyére volt elegendő. Az volt minden idők legrosszabb magyar olimpiai szereplése. Igaz, senki sem lepődött meg rajta. Egy hervadt, saját népét véresre verető, a sportolókkal idegenül bánó kormány alatt az lett volna csoda, ha önbizalommal telve, lelkileg föltöltődve állnak rajthoz a mieink. A sportoló, a labdarúgó is ember, és nehezen vonhatja ki magát a hatása alól, hogy a balliberális szennysajtó nem a teljesítményét méltatja (esetleg azt méltányosan bírálja), hanem azt lesi, milyen autóba száll, hol lakik, vagy arról közöl cikksorozatot, miért nem szabad ezeknek új stadiont, uszodát, kézilabdacsarnokot építeni. Oda akarok kilyukadni, hogy amikor a sajtó fősodra és az ország vezetése irigy, buta, balliberális prolikból áll, az megmételyezi a sportot (is). Egy ilyen ellenséges, mérgező közegben nemcsak a GDP meg az emberek reálkeresete csökken, hanem sportolóink teljesítménye is.

Még így, ellenzékből is mérgező a kisugárzásuk. Nincs olyan nap, hogy ne lehelnék ránk gőzeiket. „Szalai Ádám blokkolt lövése vezetett a gólhoz” – például e címmel „lelkesedett” a németek elleni győzelmünknek a Telex. Blokkolt lövés? Az meg micsoda? Mindegy is, a lényeg: nehogy felhőtlenül örülni kelljen a magyarok sikerének. Ugyanis, ha a magyarok bármiben sikeresek, bárkit legyőznek, akkor Orbán még népszerűbb lesz. E logika mentén működnek a magyarországi balliberálisok. Csupa kis megcsömörlött, gyűlölettől összepöndörödött Farkasházy Tivadar a legtöbbjük. S amikor a magyarok győznek, akkor érkezik a Telex–444–HVG–24.hu által gyűlöletre idomított, agyhalott kommentelőhad, és közli: jó-jó, de ennyi és ennyi milliárdba került a stadion, Orbán–Mészáros–Tiborcz… S nem érti, sosem fogja fölfogni, hogy a magyarok által épített stadionok, sportlétesítmények, uszodák költségének csaknem fele szinte egyből visszavándorol a költségvetésbe adók, járulékok formájában. A többszöröse pedig haszonként akkor, amikor telt házas mérkőzéseket, koncerteket rendeznek bennük, vagy éppen bejut a magyar válogatott a Nemzetek Ligája elitjébe, a Fradi pedig az Európa Liga csoportkörébe. Megfontoltan sportpályákra költeni: befektetés a jövőbe.

Ezzel szemben mit műveltek ők, a stadionozók kormányon? Több mint negyvenmilliárdért völgyhidat építettek, csak a völgy hiányzott hozzá. Ebből tucatnyi stadion kitellett volna. Aztán 2002 és 2010 között az MSZP–SZDSZ-kormányok kiszervezték PPP-konstrukcióba az M5-ös, M6-os autópályát, amivel 2853 milliárd (!) forintos kárt okoztak Magyarországnak. A jobboldali elfogultsággal aligha vádolható G7 nevű gazdasági oldal írta: „Számításaink szerint ha az M5 és M6 projekteket hitelből valósítja meg a kormány annak idején, akkor 2853 milliárd forintot, a mai magyar GDP 7 százalékát takarította volna meg.” Ennyit tehát a stadionozókról.

És mégis, egy ilyen nyomorult nyolc évvel a hátuk mögött odaállt a Karácsony Gergely 2019-ben, és stadionstopot hirdetett. Meg akarta torpedózni többek között az atlétikai stadion és a kézilabdacsarnok építését. Szerencsére sikertelenül, ám ármánykodását nem feledjük. Miként a momentumos hülye­gyerekekét sem, akik elgáncsolták a budapesti olimpiát. Mégpedig azért, hogy Párizs lehessen a befutó. Aztán boldogan fényképezkedhessenek Macron nejével. És mindezek után Karácsonynak meg Fekete-Győrnek még van képe magyar sportsikerekről írni, stadionos szelfikkel lájkokat gyűjteni. Ha rajtuk múlt volna, még mindig az omladozó Puskásban játszana a válogatott.

Egyik kedvenc idézetem a stadionozóktól: „bár a nyilvánosság előtt sokszor nem vállalható, 2016 Magyarországán mégis méltányolható, ha valaki a válogatott ellen szurkol”. (Tóth Gergely, Index, 2016. június 14.). Ebben minden benne van. Ezért mondom: két Magyarország van. E kettő összefésülhetetlen egymással. Nekünk a haza: minden. Nekik csak egy bevételi forrás, GPS-koordináta.

Borítókép: a győztes magyar válogatott játékosai ünnepelnek, középen Szalai Ádám a labdarúgó Nemzetek Ligája A divíziója 3. csoportjában, a Németország–Magyarország mérkőzés után a lipcsei Red Bull Arénában 2022. szeptember 23-án. A magyar csapat 1-0-ra nyert (Fotó: MTI/Illyés Tibor)