Nehéz szavakkal visszaadni azt a boldogságot, azt a büszkeséget, amelyet mostanában mi, magyarok érezhetünk focistáink remek teljesítményét látva. A Nemzetek Ligájában oda-vissza megvertük Angliát, ráadásul idegenben nagyobb gólkülönbséggel kalapáltuk el őket (0-4), mint anno Puskásék (3-6). A németeket, szintén idegenben, egy káprázatos, sarkazós góllal tanítottuk tiszteletre. (Térdelhetnek, szivárványszínbe öltöztethetik az egész országukat, az sem segít.) Egyedül az Európa-bajnok olaszokkal nem bírtunk, ám a mindent eldöntő, hétfői találkozó is nüanszokon múlt, például azon, hogy egy nyilvánvaló tizenegyest (Ádám Martint két kézzel lökte el az olasz védő) nem adtak meg nekünk.
Évek óta egy erőtől, önbizalomtól duzzadó, okosan futballozó válogatottunk van, amely – bizonyos jelekből legalábbis ez látszik – nem pusztán önmagáért, sarzsiért köpi ki a tüdejét a pályán, hanem magasabb rendű célokért: tizenötmillió magyarért, a nemzetért. „Bizonyos jelek” alatt értem: nehéz nem észrevenni, hogyan éneklik a Himnuszt mérkőzés előtt és után, miket nyilatkoznak, s hogyan sírnak kisgyerekként, amikor esetleg kikapnak.
Mert kikapni is lehet, a legnagyobbakkal is megesik – ám nem mindegy, hogyan, milyen játékkal. S legfőképpen: hogy mi van a szemükben, mi van az arcukra írva. A kilencvenes, kétezres évek bukdácsolásaikor sokszor nem a vereség fájt a legjobban, hanem az a rágózós, flegma közöny, amellyel azt a játékosok tudomásul vették. „Leégtünk, na és?” – mintha ezt üzenték volna a gesztusaik akkoriban. Na, ennek híre-hamva sincs már bő évtizede.
Pedig onnan indultunk, hogy 2006-ban még Málta, 2007-ben pedig Ciprus, Montenegró és Moldova is cipóra vert minket. Ahogyan a könnygázba fullasztott ország, úgy a labdarúgásunk is vert sereg képét mutatta. S hogy mikor másztunk ki a gödörből, mikor tértünk vissza a legjobbak közé, ahová tartozunk? Talán valamikor 2015 táján, amikor több mint négy évtized után végre kiharcoltuk a 2016-os Európa-bajnokságra való kijutást, s ott elsők lettünk a csoportunkban. Azután a 2021-es Eb-re is odaértünk. S mindeközben följutottunk a Nemzetek Ligája elitcsoportjába, a legerősebbek közé, sőt majdnem a négyes döntő is meglett. Közben a klubfocink is erősödött: a Ferencváros szinte minden évben csoportkörbe jut az európai kupákban.