És akkor az erdélyi fejedelmekről s a többi nagy református politikusról, államférfiról még nem is beszéltünk. Pél­dául Bethlen Gáborról, aki egész életében folyamatos párbeszédben volt Istennel, naponta imádkozott, több mint hússzor elejétől végéig elolvasta a Szentírást, s a halála előtti perceiben Pál apostolt idézve e két sort vetette papírra: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”, hozzátéve saját meggyőződését: „Nincsen senki, bizonyára senki nincsen!” Vagy a reformáció 401. születésnapján aljas, gyáva módon meggyilkolt gróf Tisza Istvánról, aki az előző századfordulón a budapesti református ifjúsági egyesület estjén ezt mondta a vallás szerepéről a modern élet küzdelmeiben betöltött hivatásáról: „Az igazság keresésének, a dolgok mélyére törekvő komoly gondolkozásnak koronája és zárköve nem lehet egyéb, mint az Isten felismerése, tisztelete, az Ő akaratában való megnyugvás, mint az élő keresztyén hit.” Ez a hit az, ami „az élet ezer veszélye, ezer izgalma, ezer bizonytalansága között Istennel kapcsolja össze lelkünket, erősekké, bátrakká, szilárdakká tesz bennünket a lét küzdelmeiben. Mily nyomorult játékává leszünk az eseményeknek és saját szenvedélyeinknek, ha nem tudjuk, nem érezzük azt, hogy erős várunk nekünk az Isten!”

A kálvinista vasgróf pontosan magyarázta el a fiataloknak a reformáció lényegét és üzenetét: visszaállítani, visszaformálni, azaz re-formálni az Isten és az ember között de-formálódott, az ember bűne miatt megromlott kapcsolatot, Krisztus egyházát. Ezt fejezte ki az üdvösség elérését összefoglaló öt protestáns „sola-formula” is: egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül a Szentírás alapján, egyedül Krisztus és egyedül Istené a dicsőség. És bár a protestánsok minden év október 31-én megemlékeznek a kezdetekről, mindig hangsúlyozzák, hogy a reformáció ma is tartó folyamat, „végtelen történet”, amit a semper reformanda (szüntelen megújulás) jelszó jól kifejez.

A reformáció tehát nem a múltról szól, hanem a hit, a kipróbált erkölcsi és kulturális értékek, az éltető hagyományok megőrzéséről (conservatio) és megújításáról (renovatio) aktuális életünkben. S ha azt látjuk, hogy életünket új, hamis istenek – bálványok – uralják, mint a haladás-, a hatékonyság-, a pénz-, a szex-, a szerzés-, a hatalom-, az önimádatisten, akkor mai istentagadó, posztmodern, transzhumán világunkban is eljött az ideje annak, amit Owen Chadwick angol történész a reformációról írt: a XVI. század elején a nyugati egyház minden fontos személyisége reformációért kiáltott. Vagyis tékozló fiakként vissza kell találnunk életünk kiindulópontjához, az isteni kegyelemhez, ráébredve és ráébresztve másokat is, hogy Isten – a mártír német evangélikus teológus, Bonhoeffer versét idézve – „hívőért, pogányért meghalt a kereszten, kegyelme minden embernek készen”.

Borítókép: Luther Márton (Fotó: Wikipédia)