A szén-dioxid klímahatása, tehát az a felfogás, hogy a Föld jó egy évszázada tartó felmelegedését egyes-egyedül az emberek (és a tehenek) szén-dioxid-, illetve metánkibocsátása okozza, olyan mértékben vált dogmává a művelt Nyugaton, hogy például a Grazi Egyetem egyik kiválósága, Richard Parncutt zenepszichológus halálbüntetést helyezett kilátásba a szén-dioxid klímahatásában nem hívőknek. Igaz, ettől az egyetem később elhatárolódott, de talán azért, mert az Európai Unióban nincs halálbüntetés. Mindenesetre aki nem akarja teljesen kiközösíteni magát Európa nyugati felén, jobban teszi, ha nem akaszt tengelyt az igazhívőkkel.
Az európai zöldek és az unió vezetésének irracionális klíma- és energiapolitikája az orosz–ukrán háború és a hozzá tartozó szankciók hiányában is lerombolta volna Európa gazdaságát, a háború azonban meghatványozta ezt a rombolást. Ilyen körülmények között logikusnak látszott, hogy az Európai Parlament azon tagjai, akiknek fontos az európai ipar, és mérnöki végzettségük miatt még számolni is tudnak, kezdeményeztek egy arra irányuló vizsgálatot, hogy miként lehetne a szent tehénnek tekintett klímasemlegességet (vagyis a szén-dioxid-kibocsátás zéróra csökkentését) mérnökileg megalapozott módon megvalósítani.
Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a klímapolitika agytrösztje, az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) eddig 27 ezer oldalnyi anyagot publikált, amely temérdek olvasmány a klímacélok és a klímaátkok (mi lesz, ha nem teljesülnek a célok) kidolgozásával foglalkozik, de egy sort nem írt arról, hogy az átkokkal alátámasztott célokat hogyan lehetne elérni. Ezért volt úttörő munka az a kezdeményezés, amely a holland Robert Roos képviselő nevéhez fűződik, akinek villamosmérnöki végzettsége van, vállalkozó, és az Európai Parlament Konzervatívok és Reformisták (ECR) csoportjának tagja. Az ő kezdeményezésére született egy olyan vizsgálat, amely valóban kiszámolta, hogy mivel járna, ha a klímasemlegességet szél- és naperőművekkel próbálnák megvalósítani.
A 456 oldalas tanulmány (Road to EU Climate Neutrality by 2050), amelyet olyan közismert Nobel-díjas közgazdász is támogat, mint William Nordhaus, többek között megállapítja, hogy az unió által kitűzött cél, a kibocsátás zéróra csökkentése megújuló erőforrásokkal nem érhető el, mert alacsony energiasűrűségük miatt helyigényük nem kielégíthető. A tanulmány két országra, Hollandiára és Csehországra végzett el konkrét számításokat. Csehország esetében például ha csak az energiaigények harminc százalékát akarnák megújulókkal kielégíteni, az a rendelkezésre álló terület száz százalékát elfoglalná. Az energiaköltségek a tárolási igények és a szükséges átviteli hálózatok költségei miatt a megújulók arányának növekedésével exponenciálisan nőnek. A tanulmány kimondja, hogy az unió vezetői olyan technológiákra akarnak építeni, amelyek jelenleg még csak kísérleti fázisban vannak, és az egyes tagországokra úgy kényszerítik rá az egyre feszítettebb célokat, hogy semmilyen megvalósíthatósági tanulmány nincs mögöttük.
De, mutat rá a tanulmány, még ha az unió meg is tudná valósítani a klímasemlegességet (a zéró szén-dioxid-kibocsátást), az gyakorlatilag semmilyen hatással nem lenne a klímára, mert az unió szén-dioxid-kibocsátása a globális kibocsátásnak mindössze egytizede. A kibocsátás zömét adó, de egy főre vetítve az uniós kibocsátás töredékét kitevő fejlődő országoknak sem szándékuk, sem lehetőségük nincs arra, hogy az unió példáját kövessék. Ily módon – már amennyiben a Föld hőmérséklete és az ember által kibocsátott szén-dioxid közötti összefüggés úgy igaz, ahogy azt az IPCC állítja – a Föld hőmérséklete tovább fog növekedni.
Ebben a helyzetben a tanulmány szerint a legracionálisabb viselkedés a megbánásmentes stratégia, és ez az energiaigények atomerőművekkel való kielégítése. Az atomerőművek képesek elfogadható és minden más alternatívánál alacsonyabb árakon kielégíteni az országok energiaszükségleteit úgy, hogy szén-dioxid-kibocsátásuk gyakorlatilag zéró. Épp ezért az uniónak, ha a kitűzött célokat legalább részben el kívánja érni, határozottan támogatnia kell az atomerőművek építését.
A tanulmány semmi olyant nem mond, amit az energetikával foglalkozó szakemberek már eddig is ne tudtak volna, jelentősége mégis abban áll, hogy ezt az Európai Parlament kérésére dolgozták ki, és nem csak az ECR, hanem a Renew Europe (Európa Megújítása) csoport is támogatja. Ez utóbbi csoport az, amelynek vezetője Guy Verhofstadt, hazánk kormányának „nagy barátja” és az európai integráció meg a jogállamiság leghangosabb követelője. E két csoport támogatása legitimálja a tanulmányt, és a magyar kormány hivatkozhatna is rá, amikor az atomerőművek elleni megismételt támadásokat kell kivédenie a tanácsban. Sőt az is jogos, hogy amint a megújulók esetében, az atomerőművek építése is támogatást kapjon, ha már az a legutóbbi vitákat követően az atomenergia a tiltottból a tűrt kategóriába került át, amit két parlamenti bizottság is meg akart akadályozni.
