Azt szokták mondani: az ember utazásai sokat segítenek abban, hogy nyitottabban lássa önmagát, másokat. Biztosan így van, a gond csak az, hogy olykor nehéz felidézni a tapasztalatokat.
Jártam hivatalos és magánügyben negyven vagy ötven országban, de ha gondolatban visszarévedek, csak töredékek peregnek bennem, emlékecskék, jelentéktelen apróságok.
És arra is felfigyeltem, hogy a valódi tapasztalat, eszmélés valamiképpen a Kárpát-medencéhez fűz.
Furcsa események és a mindennapok hősei kavarognak abban az elsüllyedt múltban, nem pedig fontos nyugati politikusok, sztárok és művészek, pedig velük is találkoztunk valahol, valamikor biztosan.
Egyszer Magyardellőre vittek 1992-ben, ott, Marosvásárhely mellett akkoriban napnyugta után nagyon sötét volt, és fújt a hideg szél, néhány kósza lámpa között imbolyogva aztán megtaláltuk a rokon házát, szívesen fogadtak, megjelent vagy hat-hét szomszéd, az egyik kenyeret hozott, a másik kolbászt, valaki pálinkát, és olyan terülj, terülj asztalkámat varázsoltak a vendégnek, hogy ennem kellett, pedig nem is voltam éhes, közben faggattak, hogy mi van, mi lesz nálunk, igyekeztem helytállni a válaszokkal, miközben odakint lopakodtak a mínuszok, és úgy tűnt, a tél örökké tart.
A gyimesi faluban tojást festettem az idős asszonnyal – még mindig megvannak, és meg sem repedtek a szép ívekkel díszített remek darabok, amelyekkel megajándékozott –, és miközben festegettünk a tiszta, rendes kis házikóban, bejött egy rokon, és figyelmeztetett, hogy éjszaka ki ne bóklásszak az erdő felé, mert lidércek járnak arra, és elvisznek, ragadtak már el kisgyereket a nagyanyja idején, még a nagy háború előtt, én pedig közben kitekintgettem az ablakon, bámultam a kivágott fák helyén a fűrészporral elkeveredett sáros földet, és a domb tetejét, ahol olykor medve is előbukkan, ha az éhség idekergeti a falusiak birodalmába.
