Ott álltam Borzonton az árok partján, ahol öreg székely kesergett, hogy a hóolvadás megárasztotta a vizeket, és valóban, a házak között kanyargott a szürke ár, mintha birtokba venné holnapra az egész világot, és ha erre visszaemlékszem, az öreg elkeseredett mozdulata is bennem motoszkál negyedszázada, ahogyan leveszi a kucsmáját, és tanácstalanul álldogál a sötét, buzgó vízzel telt árokparton.

Ott üldögéltem Kispiacon azóta meghalt, furcsa ismerősöm házában, régi kardok, szakajtók, Uriah Heep-lemezek és csavarhúzók társaságában, jött egy jó barát, együtt szidták a keménykezű barátnőt, hogy milyen kegyetlen, nem engedi inni őt, a szegény férfit, majd pár percre rá meg is érkezett a barátnő, tényleg leteremtett mindenkit, hogy miért engedjük inni az ő emberét, és elragadta a jó barát jó barátját, mi pedig hátralopakodtunk időközben, hogy ne zavarjuk meg a bácskai dialektusban kifejtett heves vitát, és megbeszéltük, hogy másnap bemegyünk a szabadkai piacra, mert ott a bejárattól jobbra pljeskavicát kapni, te magad töltheted meg csalamádéval, hagymával, ajvárral, kajmakkal, amivel csak akarod. 

Jártam arrafelé szerb pálinkakészítő testvérpárnál is, vilmoskörtét, kajszit és talán birset is kóstoltunk, felmenőiket az ország másik részből telepítették ide a magyarok közé, nyilván nem jószántukból érkeztek a kisebbség kisebbségének, akadt ott egy kis múzeumszoba régi viseletekkel, be is öltöztem afféle rácnak, mit mondjak, nem lógtam volna ki a sorból úgy 1912-ben, majd odaléptünk a vendégasztalhoz, hogy török kávéval és még egy kis szlatkóval vegyünk búcsút a háziaktól.

Szepsi mellett, pár évvel a rendszerváltozás után, éjszaka az erdőben szalonnát sütöttem helyi ifjakkal, valami régi csehszlovákellenes magyar nótát énekelt a társaság, és mindenkinek csillogott a szeme, bár elmondták, hogy otthon az a beszéd járja, baj lehet még ezzel a független Szlovákiával, de kár, hogy nem tartottak népszavazást a szétválásról, ők bizony maradtak volna a közös államban, persze jobb volna Magyarországgal együtt, de arra még várni kell. 

Komáromban sokszor jöttünk-mentünk a városban, a Klapka vendéglőbe jártunk a legkevésbé, inkább kisebb helyekre, ahol a régi komáromiak elmélyülten jégkorongmeccset néztek a tévében vagy keresztrejtvényt fejtettek pápaszemmel, máskor pedig kiültünk a barátommal a Duna partjára süllőzni, persze szerencsét ritkán hoztam, a merev botok felett inkább csak nézegettem szemben a nagy hajókat, az elúszó farönköket, a távolban serénykedő munkásokat, ott, Komáromban, Jókai Mór örök kék ege alatt.

Reggelig mesélhetnénk, mit, hol és hogyan láttunk a Kárpát-medencében a magunk hosszú, történetekkel, mesékkel, valósággal, álmokkal és vágyakkal teletűzdelt életében. 

Ezer helyszínen sok tízezer emberrel találkoztunk, beszélgettünk, tereferéltünk, máskor csak figyeltünk, de nem azért, hogy dokumentáljunk, hanem csak sodródtunk, ahogyan az álmok szoktak minket szép tájakra terelni. 

Olyan jó volna, ha a saját házunk táján söprögetnénk először, ha megértenénk, hogy a Kárpát-medencében a határok ma már semmit sem jelentenek, hogy szabadon utazhatunk, barátkozhatunk, ismerkedhetünk tájjal, emberrel, sorssal. 

Valami ilyesmire gondolok, amikor lehunyom a szemem, és holt barátokat, eltűnt, de el nem veszett tájakat idézek magamban, azzal a biztos tudással, hogy magyarnak lenni elsősorban érzés, minden csak ezután következik. 

Azt az érzést pedig önmagadnak kell rápecsételni az életedre, hogy nem hiába éltél, szép volt, jó volt, amit megtapasztaltál, amit ajándékba kaptál itthon és otthon. 

És ha az ember már tudja, hogy honnan jön és hova tart, akkor bátrabban tájékozódhat. Bárcsak megértenék mindezt azok, akik sokszor nem romlottságból, hanem tapasztalatlanságból cibálják állandóan a hazát, miközben egyszerűen csak szeretniük kéne. 

Pontosítok: először megismerni határon innen és túl, bejárni, felderíteni, a helyükre tenni a dolgokat, aztán dolgozni, gondolkodni és lépésről lépésre jobbá tenni, ami már elromlott, megjavítani, ami elakadt. Magyar szívvel élni, ha már magyarnak születtünk – talán nem is olyan lehetetlen kérés.

Borítókép: Szabadka, piac (Fotó: Fortepan)