„Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, a mely meghasonlik magával.”
(Mt 12,25)
Kedves barátaim!
Tisztelt hölgyeim és uraim!
És itt meg is állok a felsorolásban, ugyanis a természet – és a magyar alkotmány is – ezt e két nemet ismeri. Tehát: tisztelt hölgyeim és uraim, nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek önökkel Mexikóban. Egy távoli országból érkeztem, melyről bizonyára hallottak már: Magyarországról. A magyarok pedig nemcsak arról ismertek, hogy szabadságharcos nép, hanem hogy legyőzte a szovjet kommunizmust is.
És sajnos manapság újra igen veszélyes korban élünk: civilizációnk jó néhány országa egyszerre él át háborús, gazdasági, politikai és erkölcsi válságot. Azért kezdtem Krisztus szavaival beszédemet, mert úgy gondolom, ilyen megpróbáltatások idején kell leginkább az alapvető értékeinkre összpontosítanunk. Ha erre képesek vagyunk, nemzeteink és nemzetközi konzervatív mozgalmunk megtalálhatja azt a közös nevezőt, melyre építkezhetünk.
De mindeközben sem feledhetjük, hogy a történelem nem ért véget, hanem viharos erővel tért vissza – bosszúból, mert el akartunk róla feledkezni. Az elmúlt másfél évtizedben egyik válság a másikat követte.
A Nyugat számos politikai epicentrumát uraló globalisták viszont sorra vallottak kudarcot akkor, amikor a kríziseket kellett volna megoldaniuk. Félrekezelték a globális pénzügyi válságot, soha nem foglalkoztak a tömeges migráció alapvető okaival, a Covid-járványra pedig katasztrofálisan reagáltak. Ma pedig egy globális ellátási és energiaválsággal kell szembenéznünk az Ukrajna ellen indított orosz agresszió miatt, melyet csak tovább tetézett az elhibázott szankciós politika.
Ebből is látszik, hogy nem a történelem végét éljük – de remélem, hogy a nemzetközi progresszív dominancia végét. Ugyanis e gondolkodásmód három évtizedes, majdnem teljes hegemóniája során sem hozta el az általa ígért földi paradicsomot. Nem szüntették meg a szegénységet, a világ nem lett biztonságosabb hely, nem teremtettek „totális egyenlőséget”, és nem állították meg az éghajlatváltozást sem. Ehelyett az egész planétát a „woke kultúrájával” és neomarxista agymosással igyekeznek elárasztani.
Merthogy a progresszívek megpróbálnak befurakodni az élet minden területére, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Szándékuk szerint megfosztanák az embereket azoktól a szabadságjogoktól, amelyek az elmúlt két évszázadban jól szolgáltak minket. E szabadságok járultak hozzá, hogy civilizációnk a történelem legvirágzóbb közösségévé váljon. A szólásszabadság, a lelkiismereti szabadság, az állami szuverenitás, illetve a nemzeti identitás mind ide tartoznak. Csakúgy, mint a józan észhez és a boldog, normális családi élethez való jog is, amely mentes a folyamatos felszabadításmániától, a „dekonstrukció forradalmától”.
Persze a radikális politikai korrektség hamar átváltott az „eltörlés kultúrájába”. Ma már súlyos megtorlás az osztályrésze azoknak, akik ki mernek mondani nyilvánvaló igazságokat, magától értetődő, de egyes társadalmi igazságharcosok érzéseit sértő tényeket. Amikor Magyarországon alkotmányba foglalták, hogy „az anya nő, az apa férfi”, az európai baloldal nem csak ezt a kitételt törölte volna el azonnal, de országunkat is a térképről.
Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, a globalista progresszió egy átfogó ideológiai kampányt folytat, hogy leromboljon mindent, amiben hiszünk. De ezért is gyűlünk mi össze az „Isten, haza, család” hármasegységének jelszava alatt. Ez foglalja össze tömören azt az értékközösséget, amely még mindig visszhangra talál Nyugaton a jószándékú emberek körében, és nem hiába támadja az újmarxizmus éppen ezeket az alapértékeket szerte a világon.
Sőt, ez az „új ateizmus” még veszélyesebb is a réginél, amely „pusztán” Isten létét tagadta – ugyanis ma már a nyugati civilizáció zsidó-keresztyén alapjait utasítják el általánosságban.
És ugyanazok a radikális szocialisták, akik lefitymálják hagyományaink közösségformáló szerepét, kifejezetten el akarják vágni az emberek kötődését nemzeti létüktől, többek között úgy, hogy el akarják törölni azokat a kötelékeket, melyek nemzeti történelmünkhöz fűznek bennünket. A múlt – legalábbis szerintük – egy távoli és idegen vidék, ahol szörnyetegek garázdálkodnak. Nézzék csak meg a nyugati országokat és legújabb viszonyulásukat egykori (?) történelmi idoljaikhoz: a kulturmarxisták nyomására kialakult egy olyan tévképzet, miszerint a nemzetek bűnben fogantak, rendszerszintű igazságtalanságok hordozói, hőseik pedig ebből fakadóan hasonlatosak a képregények „szupergonoszaihoz”.
Ami ráadásul az egész helyzetet súlyosbítja, hogy az ebből a szemléletből fakadó történelmi amnézia fenyegető biztonsági kockázattá vált. Nemzetközi szinten ez az alattomos liberális „idealizmus” lehetetlenné tette, hogy a nyugat pragmatikus válaszokat adjon a velünk lévő, de a múltban gyökerező konfliktusokra – nézzék csak meg az ukrajnai háború hatásainak eszkalációját. Ugyanezen szemlélet belföldön pedig nyugati nagyvárosok egyes negyedeit eközben erőszakos bűnözéssel átitatott no-go zónákká változtatta. Igen, igaz az ókori mondás: aki a múltját nem ismeri, arra ítéli önmagát, hogy tragédiáit újra átélje.
Sőt, a globalista újszocialisták most már elég erősnek érzik magukat ahhoz is, hogy átfogó támadást indítsanak civilizációnk legalapvetőbb pillére, a család ellen. „Férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá őket” – ezt tanítja a Biblia. Így váltak virágzóvá társadalmaink, de a progresszív neomarxisták éppen ennek akarnak véget vetni – igen, ez az egész „LMBTQIAPI+” propaganda és genderideológia nem is szól másról, mint a természet adta nemek és a család „lebontásáról”, dekonstruálásáról.
És a szentségtelen támadás, amely végzetes csapást akar mérni legbecsesebb értékeinkre, sajnos eredményesnek tűnik. Eredményesnek tűnik, mert egy hatalmas, jól szervezett hálózat áll mögötte, mely ipari mértékben és folyamatosan gyártja az ideológiai muníciót.
De a progresszív woke ideológia és a neomarxista szocializmus szerelemházasságának mechanizmusát nem szükséges különösebben ecsetelnem: önök itt jól ismerik a „haladó kommunisták” latin-amerikai szerveződését, a Foro Sao Paolót – nálunk Európában hasonló szerepet tölt be a Soros György finanszírozta nyílt társadalom hálózata. Eltérő megnevezésekkel, de ugyanazt a nemzetközi balliberális ízvilágot testesítik meg.
Mindezeket a jelenségeket látva egyetlen választásunk maradt: szembe kell szállnunk ezzel a támadással, egymást segítve kell megvívnunk a szellemi és politikai csatákat. A konzervatív, jobboldali erőknek együtt kell működniük, közös stratégiát kell alkossanak. Együtt kell ünnepelnünk a győzelmeket és támogatást kell nyújtsunk nehezebb időkben is – ezt a mentalitást testesíti meg a CPAC itt Mexikóvárosban is.
Bizony: a Japánban, Dél-Koreában, Ausztráliában, Brazíliában, Izraelben és most itt Mexikóban tartott nemzetközi CPAC-ek sikere láthatóan frusztrációt kelt ellenfeleinkben. Magyarországon az Alapjogokért Központnak jutott a megtiszteltetés idén tavasszal, hogy Budapesten rendezhette meg az első európai Konzervatív Politikai Akció Konferenciát, a CPAC Hungaryt – és boldogan jelentem, a fősodratú balos média őrjöngött az esemény hallatán.
