Amikor 2015-ben idegen kultúrájú, ismeretlen identitású emberek tömegei máig feltáratlan indítékkal útra keltek Európa felé, hogy hont foglaljanak a fejlett világban, a Nyugat megengedőleg, sőt bátorítólag lépett fel: azt mondták, minden (következetesen és hamisan menekültnek nevezett) gazdasági migráns a civilizációs hátterétől függetlenül, mi több, annak ellenére hatalmas érték Európa számára. Az ultraprogresszív brüsszeli bürokrácia ennek megfelelően teljes erőbedobással gondoskodott róla, hogy Európa-szerte a „befogadás” legyen az egyedüli helyes megközelítés, vagyis a bevándorlási politika lehető legliberálisabb irányvonala vált követendő modellé. Azokat pedig, akik ennek a naiv és messzemenően káros politikai álláspontnak a tarthatatlanságára figyelmeztettek, a fősodor szélsőjobboldalinak bélyegezte és kitagadta a „demokratikus nyilvánosság” fórumairól.
Nem minden alap nélkül gondolhatták sokan annak idején, hogy Brüsszel bevándorló kisebbségeket dédelgető magatartása – öröm az ürömben alapon – legalább az őshonos nemzetiségi közösségek ügyén is lendíthet valamit, hiszen az ő jogvédelmük is ugyanannak az uniós emberi jogi politikának a tövéről fakad. Az egy dolog, hogy Londontól Marseille-ig, Madridtól Kölnig ájult tisztelet övezi az európaival ellentétes civilizáció jövevényeit, de talán azok is számítanak (valamennyire), akiknek az ősei gótikus templomokat építettek vagy olyan nagyságokat adtak a világnak, mint Bolyai, Bartók vagy Liszt.
Akik ebben bíztak, ha előbb nem is, most végérvényesen kaptak egy kijózanító pofont: úgy tűnik, az Európai Unió intézményrendszere végleg elkaszálta a kulturális és nyelvi sokszínűséget támogató kezdeményezést, a Minority SafePack nevű jogvédelmi csomagot. Európai urai világosan tudtunkra adták, hogy a XX. után a XXI. században sem kívánnak foglalkozni nemzetiségi kérdésekkel, az ilyen típusú ügyeket tagállami hatáskörnek tekintik; íme a ritka kivételek egyike, amikor nem érvényesül Brüsszel lopakodó hatáskörbővítési igyekezete.