Sztálini logikájú megbélyegzés

A napokban értesítést kaptunk gyermekeink iskolájából, hogy járuljunk hozzá egy külső csoport által megrendezett képzéshez, amely állítólag egy gyermekszegénység témájára kifejlesztett csoportos játék. A csatolt játékleírásban azonnal megakadt a szemem azon a tételen, hogy a foglalkozás a szegényekkel szembeni „előítéletek” csökkentésére irányul. Aggodalmamat megerősítette a játék azon eleme is, amelyben a csoportok megválaszthatják, hogy milyen családot szeretnének.

Eszerint ha több gyereket vállalnak, akkor nagyobb összegű támogatást kapnak, de várhatóan a felmerülő költségek is magasabbak lesznek. Az ilyen dilemmák felállításának tudniillik lehet némi értelme létminimum alatt élő, szinte kizárólag nagycsaládos modellt ismerő közösségekben, de egy budapesti általános iskola kontextusában az ilyen megfogalmazás tudatalatti konnotációkat képezhet a gyermekvállalás rovására.

További kutatásaim során a Szociopoly „játékkal” kapcsolatban olyan, a szervezők által megfogalmazott kifejezéseket is találtam, mint például a „szegénygyűlölet”, ami végül oda vezetett, hogy nem járultam hozzá a gyermekem iskolai érzékenyítéséhez, aki szegény az egész program ideje alatt magányosan a portán üldögélhetett. Ugyan sajnálatosnak tartom azt, hogy az iskolában a diákokat azon választás elé állítják, hogy vagy részt vesznek egy játékban – aminél kiindulópontként el kell fogadniuk azt a megbélyegzést, miszerint tudatalatti szegénygyűlöletet hordoznak magukban –, vagy pedig kirekesztve a közösségből magányosan ücsöröghetnek a portán, de a jelen helyzetben talán ez utóbbi volt a kisebbik rossz.

Nem értem ugyanis, hogy miért feltételezi egyrészt az iskola vezetése, másrészt pedig a Szociopoly alkotóközössége azt, hogy tízéves gyermekeinknek előítéleteik vannak a szegényekkel kapcsolatban, hogy a család és a közösség, amelyben élnek, a szegények gyűlöletére neveli őket? Miért érzik a szervezők fontosnak azt, hogy a magyarországi szegény családok életének és dilemmáinak jogos bemutatásán kívül szükség van bűntudat beültetésére is kiskorú gyermekek elméjébe? Honnan veszik azt a meggyőződésüket, hogy szükség van olyan érzékenyítőprogramok megszervezésére, ahol saját megfogalmazásuk szerint „a középosztályi sémák ellehetetlenülnek”?

További Vélemény híreink

Gyerekkatonák mögé bújók

A „játék” Bass László és Fodor Kata szociológusok fejéből pattant ki 2010-ben, a programot pedig a Norvég Civil Alap pénzeli. Ezt már színdarab formájában is bemutatják Fábián Gábor rendezésében, aki Bass László, az ATV egyik programjában tett kijelentése szerint „hasonló” érzékenyítőprogramot készít a menekültek témájában is. Bass egyébként már egy évtizede figyelemre méltó módon kerül minden politikai színvallást, ami pozitívan értékelendő, még ha azért a kötéltánc során azért olykor kicsit balra is billen, mint a Népszava hasábjain, amikor azt állítja, hogy „a kormány folytatja azoknak a szegénységgel kapcsolatos lépéseknek a sorát, amelyekkel büntet, szankcionál”.

Az egész Szociopoly programban én leginkább a szervezők úgynevezett középosztályt érintő világnézeti és személyes előítéleteinek kifejeződését vélem felfedezni, mint például olyan kijelentésekben, hogy „a jobb körülmények között élőkből nem szolidaritást, hanem gyűlöletet vált ki a találkozás a legszegényebbekkel.” Nem tudom, hogyan jutottak el ehhez a groteszk következtetéshez, mi például keresztény család vagyunk, és gyermekeinket a rászorulókkal való szolidaritásra és együttérzésre neveltük.

Kikérjük magunknak az ilyen kioktató, sztálini logikát követő megbélyegzéseket! De ez idáig csak Bass László és kollégái problémája lenne.

Ami már a gyermekeink problémája is, amikor az oktatási intézményeink igen naiv vezetősége beenged tízéves gyerekek közé olyanokat, akik nevelés helyett átneveléssel foglalkoznak. Tehát nem empirikus vagy történelmi tapasztalatokon alapuló tudást adnak át, hanem egy meghökkentően megalapozatlan ideológiai maszlagba, a nyugaton jelenleg domináns radikális érzékenyítő indoktrinációk fogalomrendszerébe csomagolják az amúgy legitim témákat.

Megengedhetetlen az, hogy kiskorú gyermekekkel olyan foglalkozásokat végeztessünk, amelyek abból az erkölcsi kiindulópontból táplálkoznak, hogy mivel középosztálybeliek, szükségszerűen előítéleteket táplálnak a hátrányosabb osztályok képviselőivel szemben, sőt már gyermekként gyűlöletet hordoznak tudatukban a szegényekkel szemben.

Erre mondják latinul: non sequitur, az egyik nem következik a másikból. Sőt, hagyjuk ezt a társadalmi osztályokra vonatkozó szegregációt és egyáltalán azt a téves elképzelést, hogy minden egyes jómódúbb budapesti kerület általános iskolájába járó gyermek pénzben dúskáló családból származik, mert a szegénységet csak a vidéki hátrányos helyzetű közösségekben ismerik.

Fennáll annak a kockázata, hogy a felszínen a létminimum alatt élő emberek problémájának bemutatását egy olyan fogalomrendszerben prezentálják, ami ugyan maguknak a kiszolgáltatottaknak nem segít, a fiatalokat ellenben kiszolgáltatottá teszi.

Ez a fajta osztály- és társadalmi hovatartozás mentén kiszabott bűntudat – főleg ha gyermekkortól sulykolják az ember fejébe – annak a fajta manipulációnak az alapjait építi be a fiatalok tudatába, amelyre aztán szépen fel lehet építeni a történelmi alapú, a gender- és faji jegyekre építő bűntudatot, amely minden túlzás nélkül tudathasadásos állapotba sodorta a nyugati társadalmak fiatalabb generációit. A történelmi és kulturális kontinuitás leghatékonyabb romboló eszköze ugyanis az ezekkel kapcsolatos bűntudatból eredő öngyűlölet.

Ha már nem vitapont, hanem kiindulópont az, hogy a középosztály, mint a hatalom fő hordozója, az alsóbb „osztályok” ellen gyűlöletet táplál, már csak néhány lépésre vagyunk attól a nyugaton szinte kötelezővé vált állásponttól, hogy a heteroszexuális többség veleszületett gyűlöletet táplál a szexuális kisebbségekkel szemben (LMBTQ-ideológia), hogy aki a férfi és nő által alkotott családban látja a társadalom alapját, az a képlékeny nemi identitással rendelkezőkre veszélyt jelent (genderideológia), és végül, ha valaki fehér, az a többi emberfajtával szemben ösztönszerűen elnyomó álláspontot takargat (kritikai fajelmélet, CRT).

Előítéletek vannak minden társadalomban, minden irányban, de még soha senkinek sem segített az, ha a társadalmat merev osztályokra osztjuk fel, elnyomókra és elnyomottakra, előítéletek hordozóira és elszenvedőire. Ezt már megpróbálták a múltban, ötven év elnyomás és megaláztatás lett belőle.

A Szociopoly-féle – társadalmi igazságosság és szolidaritás köntösébe bújtatott – manipulatív érzékenyítőprogramok kétségtelenül többet ártanak a fiataloknak, mint amennyit segítenek a szociálisan rászorulóknak. A tankerületeknek meg kellene fontolniuk azt, hogy klasszikus tanítás helyett engedélyezik-e azt, hogy a fentihez hasonló módszerekkel a nyugati társadalmakat a szétesés szélére sodró ideológiák fogyasztóit akarják-e nevelni a gyermekeinkből.

A szerző szerkesztő-újságíró