A „játék” Bass László és Fodor Kata szociológusok fejéből pattant ki 2010-ben, a programot pedig a Norvég Civil Alap pénzeli. Ezt már színdarab formájában is bemutatják Fábián Gábor rendezésében, aki Bass László, az ATV egyik programjában tett kijelentése szerint „hasonló” érzékenyítőprogramot készít a menekültek témájában is. Bass egyébként már egy évtizede figyelemre méltó módon kerül minden politikai színvallást, ami pozitívan értékelendő, még ha azért a kötéltánc során azért olykor kicsit balra is billen, mint a Népszava hasábjain, amikor azt állítja, hogy „a kormány folytatja azoknak a szegénységgel kapcsolatos lépéseknek a sorát, amelyekkel büntet, szankcionál”.
Az egész Szociopoly programban én leginkább a szervezők úgynevezett középosztályt érintő világnézeti és személyes előítéleteinek kifejeződését vélem felfedezni, mint például olyan kijelentésekben, hogy „a jobb körülmények között élőkből nem szolidaritást, hanem gyűlöletet vált ki a találkozás a legszegényebbekkel.” Nem tudom, hogyan jutottak el ehhez a groteszk következtetéshez, mi például keresztény család vagyunk, és gyermekeinket a rászorulókkal való szolidaritásra és együttérzésre neveltük.
Kikérjük magunknak az ilyen kioktató, sztálini logikát követő megbélyegzéseket! De ez idáig csak Bass László és kollégái problémája lenne.
Ami már a gyermekeink problémája is, amikor az oktatási intézményeink igen naiv vezetősége beenged tízéves gyerekek közé olyanokat, akik nevelés helyett átneveléssel foglalkoznak. Tehát nem empirikus vagy történelmi tapasztalatokon alapuló tudást adnak át, hanem egy meghökkentően megalapozatlan ideológiai maszlagba, a nyugaton jelenleg domináns radikális érzékenyítő indoktrinációk fogalomrendszerébe csomagolják az amúgy legitim témákat.
Megengedhetetlen az, hogy kiskorú gyermekekkel olyan foglalkozásokat végeztessünk, amelyek abból az erkölcsi kiindulópontból táplálkoznak, hogy mivel középosztálybeliek, szükségszerűen előítéleteket táplálnak a hátrányosabb osztályok képviselőivel szemben, sőt már gyermekként gyűlöletet hordoznak tudatukban a szegényekkel szemben.
Erre mondják latinul: non sequitur, az egyik nem következik a másikból. Sőt, hagyjuk ezt a társadalmi osztályokra vonatkozó szegregációt és egyáltalán azt a téves elképzelést, hogy minden egyes jómódúbb budapesti kerület általános iskolájába járó gyermek pénzben dúskáló családból származik, mert a szegénységet csak a vidéki hátrányos helyzetű közösségekben ismerik.
Fennáll annak a kockázata, hogy a felszínen a létminimum alatt élő emberek problémájának bemutatását egy olyan fogalomrendszerben prezentálják, ami ugyan maguknak a kiszolgáltatottaknak nem segít, a fiatalokat ellenben kiszolgáltatottá teszi.
Ez a fajta osztály- és társadalmi hovatartozás mentén kiszabott bűntudat – főleg ha gyermekkortól sulykolják az ember fejébe – annak a fajta manipulációnak az alapjait építi be a fiatalok tudatába, amelyre aztán szépen fel lehet építeni a történelmi alapú, a gender- és faji jegyekre építő bűntudatot, amely minden túlzás nélkül tudathasadásos állapotba sodorta a nyugati társadalmak fiatalabb generációit. A történelmi és kulturális kontinuitás leghatékonyabb romboló eszköze ugyanis az ezekkel kapcsolatos bűntudatból eredő öngyűlölet.
Ha már nem vitapont, hanem kiindulópont az, hogy a középosztály, mint a hatalom fő hordozója, az alsóbb „osztályok” ellen gyűlöletet táplál, már csak néhány lépésre vagyunk attól a nyugaton szinte kötelezővé vált állásponttól, hogy a heteroszexuális többség veleszületett gyűlöletet táplál a szexuális kisebbségekkel szemben (LMBTQ-ideológia), hogy aki a férfi és nő által alkotott családban látja a társadalom alapját, az a képlékeny nemi identitással rendelkezőkre veszélyt jelent (genderideológia), és végül, ha valaki fehér, az a többi emberfajtával szemben ösztönszerűen elnyomó álláspontot takargat (kritikai fajelmélet, CRT).
Előítéletek vannak minden társadalomban, minden irányban, de még soha senkinek sem segített az, ha a társadalmat merev osztályokra osztjuk fel, elnyomókra és elnyomottakra, előítéletek hordozóira és elszenvedőire. Ezt már megpróbálták a múltban, ötven év elnyomás és megaláztatás lett belőle.
A Szociopoly-féle – társadalmi igazságosság és szolidaritás köntösébe bújtatott – manipulatív érzékenyítőprogramok kétségtelenül többet ártanak a fiataloknak, mint amennyit segítenek a szociálisan rászorulóknak. A tankerületeknek meg kellene fontolniuk azt, hogy klasszikus tanítás helyett engedélyezik-e azt, hogy a fentihez hasonló módszerekkel a nyugati társadalmakat a szétesés szélére sodró ideológiák fogyasztóit akarják-e nevelni a gyermekeinkből.
A szerző szerkesztő-újságíró
