Amerika számos államában élnek a pozitív diszkrimináció eszközével – az úgynevezett megerősítő intézkedések (affirmative action) formájában – annak érdekében, hogy a színes bőrű fiatalok előnyt élvezzenek a felsőoktatási intézményekbe történő bejutáskor, és mindössze nyolc államban (Arizona, Kalifornia, Florida, Michigan, Nebraska, New Hampshire, Oklahoma és Washington) tiltották be vagy szüntették meg ezt az intézkedést az állami egyetemeken. Lássuk, honnan kezdődött ez a folyamat, amely várhatóan jövő nyárra fog kumulálódni a Trump elnök által jelölt „konzervatív” bírákkal kiegészült és immáron „republikánus többségű” legfelsőbb bíróság (LB) munkaterve szerint.
Talán a legismertebb és legfontosabb ügy a Forrest Gump című filmben is látható eset, a híres Brown kontra Topeka Oktatási Tanácsa volt, amelyben az LB – az egyébként republikánus beállítottságú Earl Warren főbírónak köszönhetően – kijelentette, hogy az elkülönítés diszkriminatív, és sérti az egyenlőséget az oktatásban, tehát alkotmányellenes. (A diákokat fizikailag különítették el, mint ahogy az is gyakorlat volt például, hogy a buszokon nem ülhettek egymás mellett a fehér és a fekete bőrű utasok.)
Az első színes bőrű, Johnson demokrata elnök által jelölt Thurgood Marshall bíró pedig azt hangsúlyozta, hogy „ha elkülönített, szükségképpen egyenlőtlen” a faji szegregáció. A döntést követő felfordulás akkora volt, hogy az ítélet végrehajtását és a követendő alkotmány erejű gyakorlatát lényegében éveken keresztül megakadályozták az amerikai Délen. Sőt a republikánus Eisenhower elnöknek még a nemzeti gárdát is be kellett vetnie azért, hogy a bíróság döntését érvényre juttassák (ez volt az úgynevezett Little Rock-i krízis) – és konkrétan ez az epizód látható a Forrest Gump című moziban is.
Az USA-ban ettől számítva komoly fejlődésen ment keresztül a megerősítő intézkedések gyakorlata. Az első, a közigazgatás számára is jelentős lépés a demokrata Kennedy elnöknek az egyenlő foglalkoztatási esélyek biztosítását elősegítő, a szövetségi kormánnyal szerződéses viszonyban lévő munkaadók által megteendő pozitív lépéseket megkövetelő rendelete volt 1961-ben. A republikánus Nixon – Eisenhower korábbi alelnöke – elnökként már a kisebbségekhez tartozók foglalkoztatásának a kötelezettségét is előírta az államigazgatásban.
A Legfelsőbb Bíróságnál – aktivizmusának köszönhetően – egyre inkább olyan ítéletek is születtek, amelyekben a megerősítő intézkedések alkotmányosságát is (tovább)vizsgálták, és ezzel párhuzamosan az egyetemeken terjedni kezdett a faji kvóta gyakorlata is, vagyis bőrszín alapján lényegében többletpontokat kaphattak a jelentkezők. A viták egy idő után már komoly jogi és dogmatikai válságot jeleztek, mert például a híres Bakke-ügyben (1978) a kilenc bírónak lényegében hat különböző álláspontja volt az egyetemi felvételiknél alkalmazott faji kvótákkal kapcsolatosan. A legfelsőbb bíróság azt állapította meg végül, hogy egy egyetem által alkalmazott megerősítő intézkedés – faji alapon történő pozitív diszkrimináció a felvételi kapcsán – nem alkotmánysértő, amennyiben a faji tulajdonság csupán egy szempont a sok közül a felvételinél, azaz a „kemény” kvóta az, amely önmagában alkotmányellenes.
Az 1980-ban született, Fullilove kontra Klutznik-ügyben a legfelsőbb bíróság ugyanakkor alkotmányosnak találta azt, hogy a szövetségi pénzalapok tíz százalékát kitevő összeg erejéig az USA kormányzata csak feketék (afroamerikaiak) tulajdonában álló cégektől vásároljon árut vagy szolgáltatást. Néhány év elteltével, 1989-ben a Croson-ügyben már alkotmányellenesnek találta Richmond városnál az előnyben részesítés ilyen típusú formáját és előírását a fővállalkozón keresztül a kisebbséghez tartozó alvállalkozók esetében.
A megerősítő intézkedésekkel kapcsolatos hangsúlyeltolódást az 1996-os Hopwood-ügy is mutatja, ahol már nem támogatta az LB a faji sokszínűség biztosítását mint érvet. Annak legádázabb ellenfele a taláros testületben éppen a sokáig egyetlen afroamerikai bíróként dolgozó Clarence Thomas. Fontos rögzíteni, hogy Thomas bíró személyes véleménye az, hogy minden, ami elfogadja a megerősítő intézkedések elméletét, azt sugallja, hogy a feketék alacsonyabb rendűek, és valójában épp ezt erősíti meg intézményesen ez a jogi eszköz.
A téma aktualitását az adja, hogy október végén több releváns ügyben is tartott az LB nyilvános meghallgatást, lényegében két próbaperről van szó. Mindkét most folyó ügy mögött Edward Blum jogász és konzervatív aktivista áll, aki létrehozta a Students for Fair Admissions (SFFA) nevű szervezetet a fair egyetemi beiratkozások érdekében, több mint húszezer diákot, szülőt és érintettet képviselve. Blum és támogatói szerint a jelenlegi faji besorolás (kategóriák) és preferenciák a főiskolai felvételiknél igazságtalanok, hiszen kiszorítják a jobb eredményű, de más rasszhoz tartozó, például az ázsiai származású diákokat.
A hivatalos statisztikák azt mutatják, hogy a 25 éves és idősebb ázsiai amerikaiak 21,6 százaléka mesterfokozatú vagy magasabb, 51,3 százalékuk pedig bachelor végzettségű, miközben az országos átlag ezekben a kategóriákban 11,2 és 29,6 százalékos értékeket mutatnak, vagyis arányaiban durván a dupláját hozzák az ázsiaiak a nemzeti átlagokat tekintve. Ezért – a sajtóban is – néha a felsőoktatási intézmények látogatottsága tekintetében már az ázsiai amerikaiakat úgy is ábrázolják, hogy azok mintegy megszállják az egyetemi campusokat, különösen az elit egyetemek és főiskolák tekintetében.
Ennek a vitának van egy nagyon rossz mellékzöngéje, amit jó lenne nem újra átélni: hogy valaki pusztán a származása miatt ne tudjon érvényesülni a szorgalma és erőfeszítései ellenére. Ráadásul a történelem most is segíthet megérteni a múltat: már 1907-ben Kaliforniában a japánok ellen zajlottak lázadások és tüntetések, amelyek végül az amerikai és a japán diákok szétválasztásához vezetettek az iskolákban országszerte.
