Egy kormánypártisággal aligha vádolható gimnáziumba jártam annak idején, ahol szinte mindegyik tanárunkról tudtuk, hogy milyen politikai nézetet vall. Hogy miért? Mert a tanárok egyik tulajdonsága, hogy az osztálytermet színházteremmé változtatva, a diákok közönsége előtt előszeretettel adják elő politikai véleményüket, akár kérik őket erre, akár nem. Természetesen tizennégy évesen, az identitáskeresés bizonytalan időszakában hamar el tudták érni a tanáraim, hogy azonosuljak az általuk helyesnek vélt politikai irányzattal, és csak évekkel később, az egyetem alatt jöttem rá, hogy mekkora befolyásuk van a világban a helyét kereső fiatalra a katedrán előadó személyeknek.

Nincs ez másként ma sem, a tüntetéseken részt vevő diákok nem az oktatási törvényt vagy a bértáblázatokat bújva jutottak arra, hogy ott a helyük a demonstrációkon, és sokuknak valószínűleg fogalma sincs róla, hogy valójában mi ellen lázadnak és mi célból tüntetnek. Több fiatallal is beszéltem, akik azon a sokat hallott frázison kívül, hogy Magyarország élhetetlen és külföldön képzelik el az életüket, mást nem tudtak mondani, azt pedig végképp nem tudták elmagyarázni, hogy pontosan miért is élhetetlen ez az ország.

Sosem gondoltam volna, de eljött az a pont, hogy egyet kell értenem Magyar Bálint 2005-ös szavaival, mert valóban erkölcstelen a diákokat gátlástalanul kihasználni és politikai eszközzé silányítani, ahogy azt a baloldal és a hozzá köthető szervezetek – élükön a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetével – teszik.

Elképzelem azokat a diákokat, akiknek, bár elismerik, hogy javítani kell a pedagógusok bérhelyzetén, a kialakult helyzet cseppet sem tetszik. Azokat, akik azért járnak iskolába, hogy tanuljanak, nem pedig azért, hogy látszatforradalmat szervezzenek a diákok naivitását kihasználó tanárok segítségével. Ők valószínűleg csöndben ülnek a helyükön, miközben társaik és néhány tanáruk éppen „megváltják” Magyarországot. Sajnálom és együttérzek ezekkel a fiatalokkal, azokkal, akik felismerték, hogy a megmozdulásoknak már nincs vagy talán soha nem is volt semmi köze a tanárok béréhez, és a befolyásolható diákokat egy politikai ideológia mellett állítják csatasorba. És ha mindezt még a diákok szülei is támogatják, esélytelen a józanság és normalitás hangján szólni a tanulókhoz.

Napjainkban súlyos problémát jelent a tanárok utánpótlása is, azonban bizonyos mértékben éppen ők teszik lehetetlenné a szakma presztízsének visszaállítását, így ne legyenek ­illúzióink: ha a tanárok bérhelyzete meg is oldódik, aligha fogják elárasztani az egyetemeket a pedagógushallgatók.

Furcsa szövetséget kötöttek a diákok tanáraikkal, amelyben a tanári hivatáshoz nélkülözhetetlen tiszteletet cinkos kapcsolat váltotta fel, hiszen egy folyton panaszkodó, megcsömörlött, a diákokban politikai kiskatonát látó felnőttre aligha tud felnézni a tanuló.

A legnevetségesebb az egész hajcihő körül, amikor a tanárok arra hivatkoznak, hogy meg van kötve a kezük a tananyagot illetően, mert a csúnya, rossz kormány a Nemzeti alaptantervvel korlátozza őket. Ugyanis mindenki, aki tanult vagy éppen tanul, pontosan tudja, hogy gyakorlatilag bármiről beszélhetnek a tananyag részeként a tanárok. Sok emlékem van, amikor a tanáraimnak egyszerűen nem volt kedvük tanítani, és vagy filmet néztünk, vagy beszélgettünk és játszottunk, ha pedig tanítottak, előszeretettel tettek csípős politikai megjegyzéseket és kiegészítéseket a nekik nem tetsző tananyaghoz.

Szó sincs tehát elnyomásról, korlátozásról, a tanárok áldozatszerepe egy ponton túl komédiává válik, amit egyszerűen lehetetlen komolyan venni. Pláne annak tükrében, hogy a béremeléshez szükséges pénzek rendelkezésre állása nem is hazánkon, hanem a baloldal által hőn szeretett Európai Unión múlik. Bérrendezésre szükség van, a diákok kihasználására, az oktatás lezüllesztésére és a politikai hangulatkeltésre azonban nincs, ugyanis utóbbinak éppen azok a tanárok, diákok és politikusok látják legnagyobb kárát, akik robotként masíroznak a tömegben.

Borítókép forrása: Teknős Miklós