Tény, hogy a második világháborút követően, az akkori ideiglenes kormány a fasiszta politikai és katonai jellegű szervezetek közé sorolta a Vitézi Rend vezető testületét, az Országos Vitézi Széket, és mint ilyet, rendeleti úton feloszlatta. Tény, hogy az 1947. évi IV. törvény első paragrafusának első bekezdése ma is hatályos. Az is tény – bár a Hvg.hu írása nem említi −, hogy a törvényt a szovjet csapatok által megszállt, szovjetbarát kommunista bérencek által ellenőrzött országban alkották, méghozzá az érintettek megkérdezése, bevonása nélkül.
Egy 2009-es alkotmánybírósági állásfoglalás szerint a vitézi cím, a főnemesi rangot jelző címek és nemesi előnevek anyakönyvi célzatú, illetve hivatalos viszonylatban való használata nem, a privát szférában való feltüntetése viszont megengedett. Pokol Béla alkotmánybíró 2011-ben fogalmazta meg ezzel kapcsolatban: „e téren nagy szabadsága van a törvényhozónak, és akár megszüntetheti, akár vissza is állíthatja a nemesi címek viselését, sőt ezek újbóli adományozásának rendszerét is, amíg ezek nem jelentenek kiváltságokat és pluszjogosítványokat az ezzel nem rendelkezőkkel szemben”.
A Hvg.hu írásának egyik megkérdőjelezhető állítása ez: „…ami a hűséget illeti, Horthynak csalatkoznia kellett. A 40-es évekre a rend tagsága mintegy tizenötezer főre hízott, és még rajtuk kívül is volt nyolcezer várományosa a címnek, ám ezeknek csak egy statisztikailag szinte kimutathatatlan törpe minoritása szállt szembe a nyilasokkal a kiugrás idején, a többség szemrebbenés nélkül esküdött fel Szálasi Ferencre.”
Ezzel kapcsolatban a cikkíró nem hivatkozik forrásokra, statisztikai adatokra. A vitézekre vonatkozóan − e tekintetben − magam sem találtam számszerű adatot, viszont egyes történelmi munkákból és visszaemlékezésekből kirajzolódik, hogy a vitézek főkapitánya iránti hűség – egy törpe minoritástól eltekintve – töretlen volt, bár ezt a nyilas, majd a kommunista hatalom időszakában az érintettek jelentős részének titkolnia kellett. Nézzünk két kézzelfogható példát, milyen helyzetbe kerültek a kormányzónak felesküdött testőrök és vitézek a németek által megszállt országban 1944 őszén.
Farkas Ernő volt királyi lövész-testőr szakaszvezető 2017-ben, 97 éves korában nyilatkozott Elter Tamás történésznek. A budai Vár 1944. október 16-án történt német megszállása után a németek − társaival együtt – Farkas Ernőt is átadták a nyilasoknak. Másnap Pápára, az ottani ejtőernyős-laktanyába vitték őket, ahol egy nyilas karszalagot viselő főhadnagy közölte velük: „mától a Szent László hadosztály kötelékébe tartoznak. Parancsnokuk vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy. Holnap pedig felesküsznek Szálasi Ferenc nemzetvezető testvérre.” A hadnagy hozzátette, ha megtagadnák az esküt, a csoport minden második tagját agyonlövik.
A Pápára szállított testőrök − közöttük több vitéz – magatartásának látványos bizonyságát nyerhetjük Kovács Zoltán hadbíró-százados Budapesten, 1947. október 28-án kelt nyilatkozatából, amely vitéz tapolylucskai és kükemezei Bánó Árpád testőr százados irathagyatékában maradt fenn. Íme, egy jellemző részlet: „Feljelentés érkezett a VI. hadtestparancsnoksághoz arról, hogy a Pápa környékén kihelyezett és a VI. hadtestnek akkor katonailag alárendelt Szent László hadosztály kötelékébe beosztott volt testőrzászlóalj legénysége körében egyre erősödő német- és nyilasellenes megnyilatkozások, angol- és oroszbarát hangok és olyan irányú szervezkedés észlelhetők, amelyeknél fogva alaposan feltételezhető, hogy adott esetben a testőrlegénység át kíván állni az oroszokhoz, és fegyveresen is kész a németek ellen harcolni. A feljelentés nyomán akkori elöljáróimtól én kaptam parancsot a »készülő zendülés vérbefojtására«.
Budapestről egy – ha jól emlékszem – dr. Németh László nevű tart. hadbíró-főhadnaggyal szálltam ki Pápára […] a lefolytatott kivizsgálás során felkerestem Bánó Árpád testőr századost is, akinek a gondolkodását nem ismerhettem, és ezért némi bizalmatlansággal igyekeztem véleményét és esetleges részességét felderíteni. […] Amikor tőle a szereplő személyek felől érdeklődtem, […] egyre bátrabban nyilvánította együttérzését az eljárás alá vont »zendülőkkel«.
[…] Bánó Árpádot ebből az alkalomból olyan magyar testőrtisztnek ismertem meg, akit érzelmileg a német-nyilas rémuralom hidegen kezelt és a rendszerükbe beilleszkedni nem kívánó, sőt a kibontakozás fasisztaellenes és demokratikus útjait kereső gerinces magyar emberek közé soroltam, különösen, amikor közölte velem, hogy mellőzött és bizalmatlanul kezelt voltának az az oka, hogy okt. 15-én lövetett a németekre és a Szálasi-esküt nyíltan vonakodott letenni. […] Fenti nyilatkozatomat hajlandó vagyok vallomásként is megtenni és esküvel is megerősíteni. […]”
Ebből is látható, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó – aki korábban bebörtönöztette Szálasit − hűséges katonáinak súlyos megtorlással kellett számolniuk, ha nem tették le a „Szálasi-esküt”. Vagyis nem hihető, hogy ezt – szemben jó néhány valódi árulóval – „szemrebbenés nélkül” tették, már amennyiben megtették.
Az 1947-es év amúgy a magyar államiság egyik legsötétebb időszaka volt. Ez az esztendő hozta magával Kovács Béla kisgazdapárti főtitkár, nemzetgyűlési képviselő szovjetek általi elhurcolását, Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatását és emigrációba kényszerítését, majd a kommunisták által elcsalt kék cédulás választásokat. A tömeges szavazási csalással Rákosiék csak 22 százalékot tudtak megszerezni, de így is ki tudták kényszeríteni az 1947-es IV. törvény elfogadását.
Manapság – amikor egyre inkább felértékelődik a hagyományőrzés jelentősége és szerepe − igencsak anakronisztikus egy ilyen aggályos törvény hatályban tartása és az arra való hivatkozás. A Lovagrendek Nemzetközi Bizottsága által elismert legitim Vitézi Rend becsületes úton jár. Már nem lehet megtiltani történelmi küldetésének folytatását: a haza, a keresztény hit és kultúra védelmét, a közösségért vállalt szolgálatot, valamint címeinek és jelképeinek alkalmi megjelenítését.
A szerző író, újságíró
