Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Konzervatív barátaim!
Ugyan hatalmas tengerek választják el hazámat, Magyarországot a felkelő nap e gyönyörű szigetétől, de két dolog mégis biztosan közös bennünk: a kommunisták ellen folytatott szenvedélyes harcunk és az ironikus humorérzékünk. Ha megengedik, ezt egy viccel is szemléltetem. Az idős bácsit megkérdezi a felesége, hogy szereti-e még? A bácsi úgy felel: egyszer már megmondtam, hogy igen, ha változás lesz, szólok.
Sajnos, ahogy az idős úr a viccben, úgy néha mi is megfeledkezünk a hazánk iránt érzett szeretetünkről, és nem érezzük szükségét, hogy rendszeresen kifejezzük. Magától értetődőnek vesszük, nem ápoljuk. Ez ugyanolyan hiba, mintha egy házasságban nem fejeznénk ki elégszer.
Főleg nehéz időkben kell figyelnünk azokra, akiket szeretünk – még ha hozzá is szoktunk, hogy hétköznapjaink részét képezik. És valóban nehéz időket élünk, birodalmi, hódító logikák fenyegetnek: a Magyarországgal szomszédos Ukrajnában orosz tankok lánctalpainak csikorgása hallatszik, progresszív baloldali szirénhangok pedig nemcsak a nemzet, a hely szeretetének becsületét, de a család fogalmát is el akarják venni tőlünk. Pontosan ilyenkor kell újra rátekintenünk nemzetünkre, erőt meríteni történelmünkből, definiálni nemzeti érdekünket és megvédeni gyermekeink jövőjét.
Bár óriási földrajzi távolság választja el országainkat, nemcsak a rokonság legendája, a 150 éves hivatalos kapcsolatok, de szülőföldünk, múltunk és családjaink szeretete is összeköt minket. A magyar tűzben edzett nép; Ázsiából érkeztünk Európába 1100 évvel ezelőtt, és történelmünk másról sem szólt, mint országunk és kultúránk védelméről – hol a germán, hol a tatár, hol az iszlám, hol az szovjet-orosz hódító törekvésekkel szemben. Az elnyomás hozzánk mindig nemzetközi formában érkezett, a felszabadulás, a szabadság pedig mindig nemzeti alapokon történt. Tény: történelmünk során sokszor mondtuk saját nemzetünknek, hogy „szeretlek” – másképp nem is lehetett volna kitartani.
A sok csatatéri romantika és szenvedés azonban a legtiszteletreméltóbb és legkiválóbb tanítómester, avagy „sensei”, ahogy itt, Japánban mondják. A múltunk nehézségei hozzászoktattak minket ahhoz, hogy mindig nekünk kell megküzdenünk saját szabadságunkért. Kialakult bennünk egy túlélési ösztön, egy nemzeti sajátsággá vált konok dac, hogy mindent és mindenkit megelőzően ragaszkodunk hazánkhoz, nyelvünkhöz, hagyományainkhoz. Ahogy a Rubik-kocka maga a fizikai formába öntött magyar kreativitás, úgy ez a megközelítés az okos erő egy sajátos magyar megnyilvánulása, igazi hungarikum. Történelmünket vizsgálva könnyen megérthető, hogy miért viszonyulunk a nagy nemzetközi konfliktusokhoz óvatossággal, és miért központi eleme gondolkodásmódunknak a stratégiai nyugalom.
