Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Konzervatív barátaim!
Ugyan hatalmas tengerek választják el hazámat, Magyarországot a felkelő nap e gyönyörű szigetétől, de két dolog mégis biztosan közös bennünk: a kommunisták ellen folytatott szenvedélyes harcunk és az ironikus humorérzékünk. Ha megengedik, ezt egy viccel is szemléltetem. Az idős bácsit megkérdezi a felesége, hogy szereti-e még? A bácsi úgy felel: egyszer már megmondtam, hogy igen, ha változás lesz, szólok.
Sajnos, ahogy az idős úr a viccben, úgy néha mi is megfeledkezünk a hazánk iránt érzett szeretetünkről, és nem érezzük szükségét, hogy rendszeresen kifejezzük. Magától értetődőnek vesszük, nem ápoljuk. Ez ugyanolyan hiba, mintha egy házasságban nem fejeznénk ki elégszer.
Főleg nehéz időkben kell figyelnünk azokra, akiket szeretünk – még ha hozzá is szoktunk, hogy hétköznapjaink részét képezik. És valóban nehéz időket élünk, birodalmi, hódító logikák fenyegetnek: a Magyarországgal szomszédos Ukrajnában orosz tankok lánctalpainak csikorgása hallatszik, progresszív baloldali szirénhangok pedig nemcsak a nemzet, a hely szeretetének becsületét, de a család fogalmát is el akarják venni tőlünk. Pontosan ilyenkor kell újra rátekintenünk nemzetünkre, erőt meríteni történelmünkből, definiálni nemzeti érdekünket és megvédeni gyermekeink jövőjét.
Bár óriási földrajzi távolság választja el országainkat, nemcsak a rokonság legendája, a 150 éves hivatalos kapcsolatok, de szülőföldünk, múltunk és családjaink szeretete is összeköt minket. A magyar tűzben edzett nép; Ázsiából érkeztünk Európába 1100 évvel ezelőtt, és történelmünk másról sem szólt, mint országunk és kultúránk védelméről – hol a germán, hol a tatár, hol az iszlám, hol az szovjet-orosz hódító törekvésekkel szemben. Az elnyomás hozzánk mindig nemzetközi formában érkezett, a felszabadulás, a szabadság pedig mindig nemzeti alapokon történt. Tény: történelmünk során sokszor mondtuk saját nemzetünknek, hogy „szeretlek” – másképp nem is lehetett volna kitartani.
A sok csatatéri romantika és szenvedés azonban a legtiszteletreméltóbb és legkiválóbb tanítómester, avagy „sensei”, ahogy itt, Japánban mondják. A múltunk nehézségei hozzászoktattak minket ahhoz, hogy mindig nekünk kell megküzdenünk saját szabadságunkért. Kialakult bennünk egy túlélési ösztön, egy nemzeti sajátsággá vált konok dac, hogy mindent és mindenkit megelőzően ragaszkodunk hazánkhoz, nyelvünkhöz, hagyományainkhoz. Ahogy a Rubik-kocka maga a fizikai formába öntött magyar kreativitás, úgy ez a megközelítés az okos erő egy sajátos magyar megnyilvánulása, igazi hungarikum. Történelmünket vizsgálva könnyen megérthető, hogy miért viszonyulunk a nagy nemzetközi konfliktusokhoz óvatossággal, és miért központi eleme gondolkodásmódunknak a stratégiai nyugalom.
Japán és Magyarország helyzete abban különbözik – az önök előnyére – egymástól, hogy mi Európa közepén élünk, és egy alig tizenötmilliós, tengerparttal nem rendelkező nép a túlélés első számú szabályaként csak egy dolgot tűzhet ki célul: hogy ne olvasszanak be minket se ide, se oda, se fegyverrel, se ármánnyal. Ezt a célt kell összhangba hoznunk a nemzetközi geopolitikai tér könyörtelen ökölszabályaival. És ehhez csak egy út vezet: a béke és biztonság útja. Nem a háborús agresszió, nem az energiabiztonságot veszélyeztető szankciós politika. Utóbbiak ellentétesek a sarkalatos magyar érdekkel: a család védelmével és azzal, hogy a következő generáció – benne a két gyermekemmel, akik feleségemmel együtt otthon, Budapesten várnak rám – békében, méltóságban és jólétben nevelkedjen fel.
Hazánk és kultúránk védelme mellett családjaink megőrzése is nemzetbiztonsági kérdés. Magyarország alaptörvénye szerint a család a nemzet fennmaradásának alapja. Ha az együttélés minden formáját „családnak” nevezzük, hogy megfeleljünk valamilyen neomarxista, „woke” dogmának és az LMBTQSTB-ostobaságnak, akkor a család valódi intézménye a gyakorlatban semmivé foszlik, valódi jelentése elvész. Ha pedig nincs család, nincs nemzet sem. A posztmodern baloldal először a hitünkre és a nemzeti múltunkra támadt, most pedig a civilizációnk fundamentumát vette célkeresztbe: a családot, mert le akarják rombolni társadalmainkat, amiket az évszázadok alatt felépítettünk.
Ugyanígy nemzetstratégiai kérdés a demográfia: gyermekek nélkül nincs jövő, jövő nélkül pedig nincs nemzet. A családra nem társadalmi elvárásként tekintünk, hanem a teremtési rend részeként. Szerintünk a gyermek áldás, és nem ökológiai karbonlábnyom. Magyarország is népesedési problémákkal küzd, de látszik, van a problémára gyógyír: aktív családtámogatási rendszerrel és családbarát környezet kialakításával az elmúlt tíz évben sikerült harmadával emelni a teljes termékenységi arányszámot, kétszeresére növelni a házasságkötések számát és felére csökkenteni az abortuszok számát. Az élet lényege és célja végső soron a folytatólagosság, a lét ezáltal válik emberivé. Ennek útja pedig a család és a gyermek – ez a halhatatlansággal nem rendelkező emberiség egyetlen lehetősége.
Nekünk, konzervatívoknak nem egy ideológia mellett kell kiállnunk, hagyjuk az ilyesmit a szocialistákra és a progresszívekre! Nekünk a józan észt, a hitünket, a nemzetünket, a múltunkat és a történelmi hőseinket kell megvédenünk. A családjainkat és a gyermekeinket kell oltalmaznunk, hogy legyen, aki továbbviszi hagyományainkat, amit mi is szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk.
Mi, magyarok tőlük tudjuk, hogy egy közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, ezért cél Magyarországon a munkaalapú társadalom alacsony adókkal és közel teljes foglalkoztatottsággal. Ők mutatták meg nekünk azt is, hogy az élet több, mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. Az teszi igazán széppé és fontossá számunkra, amivel több: a családunk, a gyermekeink, a méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk.
Ezért kell a konzervatívoknak világszerte összefogniuk! Eljött a normalitás lázadásának ideje. Ezt jelenti a „woke” elleni harc! Ezt jelenti a CPAC!
Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség!
Köszönöm, Japán!
Köszönöm, CPAC!
(A szöveg az Alapjogokért Központ főigazgatója által elmondott beszéd szerkesztett változata, amely a CPAC Japanen hangzott el Tokióban december 3-án.)
