A Kúria – szerintük – azzal követett el hibát, hogy normateremtő szerepében határt kellett volna húznia „a véleményközlés és az alaptalan, sértő mocskolódás között”, méghozzá úgy, hogy a per tárgyát képező vélemény ne a „közlés”, hanem az „alaptalan, sértő mocskolódás” térfelére essen. Az ítéletbe a Labrisz nem nyugszik bele, képviselője, Rédai Dorottya (nem akárki: 2021-ben a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere közé választotta, ezzel jutalmazták a Meseország mindenkié című könyv megjelentetésében játszott vezető szerepét; magyarként csak Karikó Katalin tudta magát mellé felküzdeni) bejelentette, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulnak. Ha az is tévesen dönt, mennek Strasbourgba.

E sorok írója lenne az, aki a Kúria által tévesen értelmezett szólásszabadság védelmében hazudik és megbélyegez.

A Labriszt négy cikkemben említettem – ez az ötödik –, ebből az első három (Magyar Nemzet, 2020. október 12., 2021. március 6. és május 25.) nyomtatásban is megjelent, a negyedik (2022. február 10.) csak online. Az elsőben közölt véleményem lett a per tárgya, a negyedikben, a Fővárosi Ítélőtábla másodfokú ítélete után, a történteket írtam meg. Így azt, hogy bár én voltam a II. rendű alperes (az első az e lapot kiadó Mediaworks), bírósági megkeresést nem kaptam, miután a perről értesültem a sajtóból, elektronikus levélben megkerestem a cég ügyvédjét, akitől megkaptam a keresetlevelet, cserébe ügyvédi felhatalmazást adtam, ám nem sokkal később értesített, hogy személyemet a perből a felperes visszavonta, így de jure kívülálló lettem. A 444 hiányolt a tárgyalásról – ha tudok róla, elmegyek –, s ügyvédemről beszélt, de olyanom, már nem lévén alperes, nincs. A HVG e lap újságírójának tudott, de nem az vagyok, csupán néhanapján publicisztikát írok a lapba.

Az első, Meseország: mit mond a tudomány? című cikkemben a következőket írtam, amit a progresszív-baloldali-liberális sajtó hibátlanul idézett, ám semmi többet: „A Meseország mindenkié című könyvet a pedofíliához, a Labrisz Leszbikus Egyesületet pedig egy pedofil szervezethez hasonlóan kell megítélnünk. Mert végül is erről van szó.”

Ez lenne az „alaptalan, sértő mocskolódás”, mivel e vád „bármiféle bizonyíték nélkül” áll, az „jogsértő, igazolhatatlan gyalázkodás”. S bár cikkem címe azt sugallja, „mintha tudományos alapokon nyugodna”, ám a Science-tanulmányra történő „szakirodalmi hivatkozás semmiben nem alapozza meg” véleményemet, mert „a cikknek valójában nem ez a témája”. A Labrisz szerint „a cikk szövege másként aligha olvasható”, mint úgy, hogy a cikk szerzője szerint a Labrisz „pedofil szervezet” és a szóban forgó mesekönyv „a pedofíliát népszerűsíti”. Pedig olvasható: „hasonlóan kell megítélnünk”. Egy hasonlatról van szó.

A Science-ben leírt nagymintás kutatás arra jutott, hogy a homoszexualitás kialakulásában a környezeti hatások szerepe jócskán felülmúlja a genetikai okokat, s utóbbiak szerepe csak kivételesen nagyobb, de akkor sem okvetlenül százszázalékos. Ez szembemegy azzal a homoszexuális-szervezetek által kizárólagosan vallott állásponttal, hogy a homoszexualitás veleszületett. Ám ha mégiscsak van szerepe a környezeti hatásnak, akkor felmerül a kérdés, van-e valamiféle társadalmi-politikai felelősség abban, hogy e vonatkozásban milyen környezeti hatás éri a gyermekeket.

Három lehetséges álláspontot vázoltam fel: „1. olyan környezet alakítandó ki és tartandó fenn, amely nem járul hozzá a homoszexuálissá váláshoz, mert a heteroszexualitás az ember biológiai lényegéhez tartozik, amit nincs ok megkérdőjelezni, a homoszexualitás nem másság, hanem sajnálatosság, amelyet az ember nem maga választ, hanem vétlenül örököl és/vagy környezete hatására válik azzá. Az előbbi ellen nincs mit tenni, ám az utóbbi ellen tehetünk, s tennünk is kell. 2. A homoszexuálissá válás támogatandó, mert a homoszexualitás nem pusztán személyes tény, hanem érték. Végül: 3. a semlegesség – tegye mindenki azt, amit jónak lát, e téren nem létezik társadalmi-politikai felelősség.”

Tudományos és erkölcsi értelemben kizárólag az elsőt tartom megalapozottnak. Ha a Labrisz és mások nem tartják annak, érveljenek ellene és a második-harmadik opció, illetve a nulla környezeti hatás (nem ideértve az epigenetikát) mellett. De nem érvelnek, mert felfogásuk szerint vitázniuk retrográd: aki felébredt (woke), az tegye a dolgát és ne vesztegesse idejét azokra, akik még nem. (Marxszal se lehetett volna megvitatni, hogy a profit közgazdasági fogalma talán mégsem a kizsákmányolás szinonimája, és Hitlerrel sem, hogy talán mégsem a zsidók jelentik Németország problémáját.) Viszont elérte – ami kétségtelen teljesítmény –, hogy fenntartás nélkül mellé állni a „liberális hitelesség” jele. Nemcsak Budapesten a Nagykörúton belül, hanem Mélymagyarországon is. A berettyóújfalui L. Ritók Nóra, aki munkássága alapján egy személyben akár nemzeti intézmény is lehetne, a Népszavában „a másságot elítélő gyermekvédelmi törvény” kifejezéssel tartotta fontosnak kiérdemelni a „liberális hitelesség” pecsétjét, s várhatjuk az Igazgyöngy Alapítvány égisze alatt készült gyermekrajzokat drag queenek­ről és egymásba gabalyodó királyfiakról.

Pedig ha az első pont megalapozott, abból a gyermekvédelmi törvény következik. A felnőttekkel ellentétben a gyermekek nincsenek abban a helyzetben, hogy felismerjék és kivédjék a negatív környezeti hatásokat, ezért a társadalom és a politika, a kormány és a törvényhozás feladata annak lehetőség szerinti biztosítása. Mert a gyermeki személyiségfejlődés alapjaként egyértelműségeknek kell erősen bevésődniük: a jó elnyeri jutalmát, a rossz megbűnhődik. A Labrisz Meseországa nem ezt szolgálja. Vajon miért nem nagykamaszokat vagy fiatal felnőtteket nézte ki célcsoportjának, mely életkorában már fontos, hogy tudatosuljon: ez nem okvetlenül így van, sőt olyannyira nem, hogy az a szabályt erősítő kivétel?

És ekkor következett a Labrisz és mesekönyve megítélésének a pedofíliához való hasonlítása. Ennek dramaturgiai oka, hogy érzékeltetni kellett: nem önmagában a Labrisz és mesekönyve a probléma, hanem az, hogy melyik korosztálynak szánják. Egy másik ember (különböző vagy azonos neműek – mindegy) iránt vonzalmat érezni és ezt szexualitásban beteljesíteni legitim, feltéve, ha kölcsönös és a felek betöltöttek meghatározott életkort. Ha utóbbi feltétel nem áll fenn, akkor az előbbi sem. Ezt nevezik pedofíliának.

„A pedofíliát az áldozat életkora teszi bűncselekménnyé, nem a hetero- vagy homoszexualitás” – írtam. Ezt viszont nem idézi sem a progresszív-baloldali-liberális sajtó, sem a Helsinki Bizottság, sem a Labrisz. Továbbra is azt gondolom, amit akkor, amikor papírra vetettem: ez egy hajszálpontos, korrekt, érzékletes, a helyzetet nagyon jól leíró hasonlat. És nem vélemény. Nem a szólás-, hanem a hasonlatmondás szabadságával éltem, bár ilyen jogot nem nevesít alaptörvénynek nevezett alkotmányunk.

Nem tudok mit kezdeni a Labrisz azon vádjaival, miszerint cikkem „súlyosan megbélyegző”, azt viszont reméltem, hogy „a pozitív társadalmi megítélés rombolására alkalmas” – már ha a Meseországot kiadó Labriszról van szó. Vádként hangzott el, hogy cikkem „azt a toposzt erősíti, hogy a homoszexuális emberek pedofilok” – de ilyen toposz nem létezik, nincs „pedofildiskurzus”, illetve csak annyiban, amennyiben a progresszív-baloldali-liberális sajtó legyártotta. A 444.hu tollforgatója, Bede Márton a miniszterelnök elhíresült 2020. október 3-i „hagyják békén a gyerekeinket” megszólalását pedofíliavádként értelmezte és – hozzám hasonlóan – egy erős hasonlatra ragadtatta magát: „A homoszexuálisok pedofíliával vádolása hajszálpontosan ugyanaz, mint a zsidók elleni vérvád volt.”

A miniszterelnök a következőket mondta: Magyarország „a homoszexualitás tekintetében egy toleráns, türelmes ország”, ám a toleranciának és a türelemnek van határa. Van egy átléphetetlen vörös vonal, amit a Labrisz átlépett, „és én ebben összegzem a véleményemet: hagyják békén a gyerekeinket”. A pedofíliáról szó nem esett. A toposz hazai LMBTQ-kommunikációs műhelyben kovácsolódott ki és a progresszív-baloldali-liberális sajtó máig terjeszti.

A Helsinki Bizottság vajon elvállalná-e a miniszterelnök képviseletét, ha hamis hír terjesztéséért és a becsületsértő vérvád-hasonlatért perelné a 444 kiadóját, a Magyar Jeti-t?

A Fővárosi Ítélőtábla és a Kúria ez ügyben felmentette e lapot. A bírók nem tettek mást, mint elolvasták írásomat. Egy újságoldalnál rövidebb szövegben ott van minden információ, amit az ítélethozatalhoz szükséges. Ám engem a Fővárosi Törvényszék elsőfokú elmarasztaló ítélete izgat. Annak bírója egyszerűen nem olvasta el írásomat, ami az ítélet szóbeli és írásbeli indokolása alapján nyilvánvaló: hibátlanul visszamondta a Labrisz, illetve jogi képvelőjük érveit. S idővel a törvényszéki bírókból lesznek az ítélőtáblai bírók, az ítélőtáblai bírókból kúriai bírók. Megkezdődött a hosszú menetelés az igazságszolgáltatás intézményein át a woke-jurisztokrácia totális hatalmához.

A szerző szociológus, közgazdász

Borítókép: illusztráció (Fotó: Mirkó István)