Hogy mi van? El sem akartam hinni, amikor először olvastam a hírt róla. Azt hittem, valamit félreértettem az angol nyelvű szövegből. Miután más portálokon is ellenőriztem, kiderült: nem értettem félre semmit. Ez a valóság. Egyesült Államok, XXI. század.
Miről is van szó? Néhány hete arról számoltak be amerikai hírportálok, komoly vita folyik republikánusok és demokraták között, hogy az abortusz után mégis életben maradt csecsemőknek jár-e orvosi ellátás vagy hagyni kell a babát a műtőasztalon meghalni. Természetesen nem néhány hetes magzatokról van szó, hiszen az Egyesült Államok bizonyos tagállamaiban és bizonyos esetekben akár a szülésig elvégezhető az abortusz. Gondoljunk csak bele: ott fekszik a műtőasztalon egy kisbaba, akit eleve meg akartak ölni, nem akarták, hogy éljen, de minden ellene irányuló fenekedés ellenére, túlélve gyógyszereket, vegyszereket és egyéb beavatkozásokat, valahogy mégis világra jött, és él, és élni akar…Van-e olyan barbár nép, amelyik ezt a csecsemőt egyszerűen szemétbe dobja, pusztuljon, úgysem akarták, hogy megszülessen? Hát van…
Minderről most újra fellángolt a vita, hiszen az új, immár republikánus többségű képviselőház elfogadott egy ezzel kapcsolatos törvényt. Eszerint ezeket a csecsemőket ugyanolyan jogi személyeknek kell tekinteni, mint bármelyik élő embert az Egyesült Államokban, s ugyanolyan jogok illetik meg őket, az egészségügynek pedig mindent el kell követnie, hogy az életben maradottak a megfelelő ellátást megkapják. A jogszabályt szinte valamennyi demokrata képviselő elutasította, kettő kivételével. A szavazás után megszólalt a demokrata Nancy Pelosi volt házelnök, de Kamala Harris, Biden alelnöke is, akik szerint a republikánusok szélsőséges törvényt fogadtak el, ami nem egyéb, mint újabb kísérlet a nők testének ellenőrzésére és a „választás” (magyarán az abortusz) szabadságának korlátozására.
Természetesen az összes liberális, baloldali jogvédő és abortuszpárti szervezet is elítélte a republikánusokat, azzal vádolva őket, hogy valójában az egész Egyesült Államokban be szeretnék tiltani a mesterséges terhességmegszakítást. Ugyanakkor az abortuszt túlélők szervezete (Amerikában ilyen is van – Abortion Survivors Network) üdvözölte a döntést, traumatizálónak és undorítónak tartva a demokrata képviselők szavazását.
Az egyik „abortusztúlélő” azt mondta a szavazás után, leírhatatlan, amit a demokratákkal szemben érez. Édesanyját a családja kényszerítette az abortuszra, s 26 hetes korában mégis túlélte az anya szervezetébe juttatott mérgeket, amelyekkel őt el akarták pusztítani, világra jött, s a nagymamája kifejezett tiltása ellenére egy nővér megmentette az életnek, s azóta egészséges, felnőtt nő lett. A demokrata képviselők szerint viszont neki nem lenne szabad élnie, kitagadnák a létezésből és semmibe veszik szenvedéseit. Mindenesetre a demokrata többségű szenátus valószínűleg elkaszálja majd a törvényt.
Mindeközben Michael Bay filmrendező komoly slamasztikába keveredett Olaszországban: azzal vádolják, hogy egyik filmjének római forgatása közben megölt egy galambot. A rendező ugyan tagad, szerinte egyetlen állat sem sérült meg a film felvétele közben, de ennek ellenére eljárás indult ellene. Úgy tűnik, az olasz hatóságoknak is kínos kicsit az ügy, állítólag felajánlották a sztárnak, hogy némi pénzbírsággal megúszhatná az egészet, de Bay nem volt hajlandó fizetni, mivel azzal elismerné a galambölést. S ugyanazok a liberális hangok, amelyek követelik, hogy az abortuszt túlélt csecsemőt hagyni kell elpusztulni, már sietve el is ítélték a neves rendezőt. Megölni egy galambot, még ha véletlenül is, elképesztően gonosz és felelőtlen cselekedet, mondják, ami nem maradhat büntetlenül.
És akkor itt egy pillanatra megáll az ember, kinéz az ablakon, megvan-e még a világ egyáltalán, vagy ez már a pokol előszobája, amiben vagyunk. Mert persze, persze, értem én, mindannyian Isten teremtményei vagyunk (bár nyilván a liberálisoknak ez nem szempont), a galamb éppúgy, mint az ember, és feleslegesen, értelmetlenül nem pusztítunk el egyetlen életet sem. Gyönyörködve nézem magam is az ablakunk előtt a madáretetők körül ricsajozó cinegéket, vörösbegyeket, verebeket, és véletlenül sem jutna eszembe, hogy egyet is elpusztítsak közülük.
De ha választanom kellene köztük és egy síró csecsemő között, nincs min gondolkodni. Vajon miért fontosabb egyeseknek egy galamb élete az emberénél? Mert az a kisbaba, aki túlélt hóhér anyácskát, sóoldatot, nikkelkanalat és csipeszeket, és ott fekszik vérben és mocsokban, de élni él még, lélegzik, felsír, az: ember. Milyen emberiség az, amely magára hagyja őt, s jobb esetben csak várja a halálát, de lehet, még lélegzik, amikor bedobják egy vödörbe, onnan a biohulladékok közé, s „Kerülnek innen tűzre, szemétre, / fejükön vérből korona, / égnek a kicsi-Dózsák / sercegve-sisteregve” (Ratkó József: Halott halottaim).
És itt most nem az abortuszhoz való jogról van szó, ez már jóval túlmutat ezen. Milyen világ ez, ahol a világ vezető hatalmának törvényhozói egyáltalán ezen vitatkoznak, ahol ez egyáltalán kérdés? Ez abban az államban történik, amelyik önmagát az értékek, az emberi és polgári jogok, a demokrácia és a szabadság legfőbb letéteményesének tartja. S ugyanazok, akik egy galamb elpusztulása miatt vagy a többszörös gyilkosok kivégzésének megakadályozásáért felháborodottan tüntetnek, hideg szívvel szavaznak egy csecsemő kínhalála mellett?
Hát nem arra tanítják gőgösen és ha kell, erőszakkal is az emberiség „elmaradottabb” részét, hogy a legfőbb érték az ember, hogy legyenek toleránsak, elfogadók, együttérzők, hogy „sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb?” Jó, persze már ez sem igaz. Nem erre „edukálnak” bennünket, csodálatos az ember, feltéve, ha kellő mértékben „felébredt”, kivéve, ha fehér, keresztény és heteroszexuális, különösen, ha férfi. Ezek kevésbé csodálatosak, sőt ajánlatos nekik a sarokba húzódva hallgatni, térden állva bocsánatot kérni mindenért, amit el se követtek, s az utcán a fal mellett sunnyogva oldalazni, s ha véletlenül az útjukba kerül egy nem fehér, keresztény stb. emberi lény, akkor illik nekik megcsókolni még a lába nyomát is.
Amikor az Egyesült Államokat vagy bármelyik nyugati országot bírálom, gyakran nekem szegezik a kérdést: jó, jó, de vajon akkor szívesebben élnék Észak-Koreában, Kínában vagy akár Oroszországban? Mert azért mégis, micsoda különbség! Igen, ez igaz, de mostanában már egyre inkább az a kérdés, hogy tényleg csak a börtön és a diliház között lehet választani? Mert ami Amerikában történik, az sokszor már nem puszta gonoszság, embertelenség, hanem kollektív elmebaj.
Amerika messze van. Mark Twain mondta állítólag: „Egy hazugság már félig körbejárta a világot, miközben az igazság még csak a cipőjét húzza.” S az őrület gyorsabban terjed, mint a hazugság. Talán nincs már messze az idő, amikor az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament valami hasonlót akar majd ránk kényszeríteni. Természetesen a jogállam és az európai értékek nagyobb dicsőségére. Mert ha Amerikából bejön a zene, ellentétben azzal, amit egykor Nagy Feró énekelt, annak mindig lesz közönsége is.
Amerikától valóban nagyon sok jót kapott az emberiség, és nagyon sok rosszat is. Olyan jó lenne, ha az ébredésükbe beleőrült álmodozói újra elaludnának. A világnak soha nagyobb szüksége nem volt egy okos, felelős, emberi Nyugatra.
