Tegnap megalakult az Egyesült Államok 118. kongresszusa. A kongresszus a képviselőház és a szenátus együttese; a képviselőház 435, a szenátus száz tagú. A szenátusba minden tagállam két-két szenátort választ hatéves időtartamra, kétévente harmaduk cserélődik vagy szerez újabb mandátumot. A szenátorok tagállamonként azonos száma fejezi ki a tagállamok egyenlőségét, míg a képviselői helyek száma a tagállamok népességarányában van elosztva, s azokat a tízévente esedékes népszámlálások eredményei alapján, ha szükséges, újraosztják. A legnépesebb tagállam, Kalifornia, ötvenkét képviselőt választ, míg hat tagállam csupán egyet, hét pedig kettőt.

A képviselők mandátuma két évre szól, ami lehetetlenül rövid idő – alig ér véget a kampány, már itt a következő (a nemzetközi gyakorlat általában négy, ritkábban öt év). Ezzel ellentétben a szenátorok hatéves mandátuma inkább túl hosszú. A képviselőház és a szenátus egymáshoz való viszonya igen korlátozottan hasonlítható az euró­pai értelemben vett alsó- és a felsőház viszonyához, a kettő között inkább munkamegosztás van, mintsem alá-fölé rendeltségi viszony. Szövetségi szinten költségvetési ügyekben (adók megállapítása, hitelfelvétel és a bevételek elköltése) a képviselőház illetékes (náluk a kasszakulcs), míg politikai természetű ügyekben a szenátus bír nagyobb felhatalmazással.

A törvényhozókat (egy tagállam kivételével ez is kétszintű rendszer) és tisztségviselőket választókerületben választják (a kormányzók és szövetségi szenátorok választókerülete a tagállam). A mandátum azé, aki a legtöbb szavazatot kapja, bár néhány államban, ha a győztes nem kapja meg a szavazatok felét, az első kettő között szinte azonnal újabb választás dönt; így nyert mandátumot Georgia szenátora és Alaszka képviselője.

Ez a választási rendszer angolszász örökség, a választási rendszerek egyik legszéle. A másik legszél: az ország egyetlen választókerület, csak (párt)listákra lehet szavazni és nincs bejutási küszöb.

A közvélemény-kutatók a választások előtt közvetlenül ötszázaléknyi republikánus előnyt mértek, ami elvileg nagyarányú ellenzéki győzelemhez is elegendő lehetett volna, ám ténylegesen csupán 2,7 százalék lett (50,6:47,9), míg összesen 1,5 százalék szavazott az egyetlen olyan pártra, amely több tagállamban is jelöltet tudott állítani (Libertarianus Párt 0,6 százalék), a független jelöltekre és helyi pártok jelöltjeire (0,8 százalék), és 0,1 százalék, minden ezredik választó adott le minden jelöltet elutasító (úgynevezett write-ins) szavazatot. A választások eredményeként a képviselőházban az arányok megfordultak: kilencfős demokrata többségből kilencfős republikánus többség lett (222:213), ami igen szerény mértékű győzelem, ellenben a demokraták a szenátusban egyfős többségbe kerültek, s szereztek két újabb kormányzói széket.

Ám a pártok tényleges támogatottságának megállapítása nem ilyen egyszerű. Tizenhat választókerületben egyetlen jelölt volt: a demokraták tizenhárom, a republikánusok három helyen nem állítottak a másik nagy párt ellenében jelöltet, s más jelölt sem akadt. Valószínűleg nem kívánták erőforrásaikat biztosan vesztő helyeken elpazarolni. A tizenhatból egy floridai és egy louisianai választókerületben, mely államok választási törvénye ezt lehetővé teszi, az egyetlen jelöltet szavazás nélkül képviselővé nyilvánították.

Tizennégy választókerületben az egyetlen jelöltet természetesen megválasztották, ellene csak úgynevezett write-ins szavazatot lehetett leadni, s ilyen esetekben adták le a legtöbbet, a legtöbb a támogató szavazatok bő tizede volt. További tizenegy választókerületben csak az egyik nagy párt indult (nyolcban republikánus, háromban demokrata), de akadt kihívója, mely viszonylag jól szerepelt, mert saját jelölt híján a másik párt szavazóinak egy része rájuk szavazott.

Végül hat választókerületben – mindegyik kaliforniai – a republikánusok nem állítottak jelöltet, ám a demokraták kettőt is, így a választás a legesélyesebb jelölt kiválasztásának feladatát is ellátta. Különös hely még Louisiana, ahol arra is volt példa, hogy négy republikánus és két demokrata, illetve három és kettő indult egymás ellen, de így is sima háromnegyedes republikánus győzelem született. Ugyanott két republikánus demokraták nélkül mérkőzött, ám beszállt egy libertariánus: a republikánus győztes 87 százalékot ért el.

Ellenben két republikánus jelölt egymás elleni indulásának rossz vége lett Alaszkában. Együttesen több szavazatot kaptak, mint a demokrata jelölt, bár így sem érték el a leadott szavazatok felét. Az új választáson már csak az első két helyezett indult, s míg a demokrata növelni tudta szavazatai számát, a republikánus nem érte el kettejük együttes szavazatszámát sem.

Az amerikai választások kulcskérdése, hogy azok mennyire tisztességesek, mennyire felelnek meg az európai, de akárcsak a magyar normáknak. Nos, egyre kevésbé. A világ vezető, „demokráciacsúcsot” szervező és arra a magyar kormányt meg nem hívó hatalmáról sokkoló kimondani, hogy a választások lebonyolításának módja alig haladja meg a harmadik világ autokratái/diktátorai által irányított országok szintjét.

A levélszavazás intézménye eredetileg arra szolgált, hogy a választás időpontjában választókerületüktől távol, netán külföldön lévők is (könnyebben) élhessenek szavazati jogukkal. Ám a demokraták rájöttek arra, hogy ez az intézmény a demokrácia ellenében előnyükre fordítható: szavazzanak minél többen levélben! 2020-ban az összes szavazatoknak már csaknem fele levélben érkezett. Ennek érdekében számos tagállamban a választóknak külön kérés nélkül és hetekkel a választások előtt elküldik a szavazólapokat, melyeket kitöltésük után pártaktivistáknak joguk van összegyűjteni és szavazatszámlálókhoz eljuttatni.

A választások tisztességének egyik kritériuma a szavazófülke magánya: a választó a választás napján, a választási kampány történéseire, az abban elhangzott ígéreteket mérlegelve és rajta kívül más által bizonyosan nem tudott jelöltre húzza be az ikszet. Ez a titkos szavazás, aminek ellentétje a magyar történelemből is jól ismert nyílt szavazás, amikor a szavazó közli a szavazatszámlálókkal, hogy kire adja voksát. Az eredeti célján túllépő levélszavazás a nyílt szavazás részleges visszaállítása: pártaktivisták rohanják le a választókat, s jól begyakorolt, a mézesmadzag és korbács mixét alkalmazó manipulációs technikával a „helyes” döntés meghozatalára bírják a delikvenst.

A demokraták ezt a módszert már a 2020-as elnökválasztáson csúcsra járatták. A republikánusok azon tagállamokban, amelyekben erre egyáltalán esélyük lehetett, a demokraták ellenállása miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel próbáltak a választási rendszert tisztességesebbé tenni. A demokraták azzal érveltek, hogy nem a levélszavazás, hanem a republikánusok alaptalan vádaskodásai gyengítik a választás tisztaságába, és vele a demokráciába vetett bizalmat. Azzal vádolják a republikánusokat, hogy céljuk a szegények és a hátrányos helyzetű etnikai kisebbségek választásból való kizárása.

Ez olyan cinikus és aljas vád, amely a holokauszttagadásét közelíti.

A szerző szociológus, közgazdász