Kvázi vádként fogalmazzák meg, hogy konzervatív volt, amiért a Hittani Kongregáció prefektusaként „Isten rottweilereként” emlegették. Pozitívumként emelték ki életművéből, hogy pápasága alatt mennyi „zöldintézkedést” hoztak a Vatikánban, és azt említik történelmi tettként, hogy ő a harmadik pápa, aki önként mondott le hivataláról. Mintha Benedek pápa egész életének ez lenne a legnagyobb teljesítménye. Bár kétségtelen, hogy lemondása nagyszerű kifejeződése az őt jellemző alázatnak. 

Miért lehet ilyen nehéz a Ratzinger iránti rokonszenv, pláne, ha még több nem hívő gondolkodó is kifejtette, mennyire tisztelte a néhai pápa szellemi teljesítményét? A válasz ott keresendő, hogy Ratzinger személye, hitből táplálkozó gondolkodása, világmagyarázata tökéletes ellentétben áll napjaink fősodrával, materialista, ateista és individualista, az egóból kiinduló világszemléletével. Tévedés ne essék, ez a világlátás nem csak az egyházon kívül létezik. Folyamatos, hol rossz-, hol jóindulatú, de minden esetben téves törekvés érzékelhető hosszú idő óta, hogy ez a világlátás bevegye az egyházat is. Ratzinger ennek állt ellen, méghozzá folyamatos Isten-keresés melletti, hívő alázattal átitatott, bátor és páratlan gondolkodói teljesítményével. Egyházon belüli és kívüli kritikusai jórészt ezt nem tudják neki megbocsátani.

A valóság nem egyezik meg, nem szűkül a látható fizikai világra, hanem annál több. Azaz adott a természetfeletti létezése, amelynek szemlélése nélkül a fizikai világ megértése is csak töredékes lehet. Ezért minden, a valóságot megismerni akaró gondolkodásnak eleve nagyobb perspektívát kell befognia, mint amire a modern kor gondolkodóinak nagy része vállalkozik. A modern ember ugyanis megfosztotta magát attól, hogy a világ teljességét próbálja megismerni, és leszűkítette saját gondolkodását, megismerését az anyagra, az anyagi világra. Erről Ratzinger részletesen és meggyőzően ír a Bevezetés a keresztény hit világába című zseniális könyvében. Ebben a kötetben arra buzdítja nem hívő olvasóját is, hogy játsszon el a gondolattal, mégis igaz, amit a keresztény hit állít, és micsoda lehetőségeket kínál a természetfeletti világ szemlélése, amely az egzisztencia számára végső soron nélkülözhetetlen. Emlékeztet, a legalapvetőbb kérdésben mindenkinek állást kell foglalnia, ez pedig csak hitbeli aktus lehet. Egyszerűbben, a mai fősodratú szellemi, politikai és tudományos gondolkodást uraló materialista, ateista gondolatkör, világmagyarázat, amely kizárólagosnak képzeli magát, az is „csak” egy hit. A „progresszió” pedig botrányosnak érzi, ha valaki így gondolja, és még emlékezteti is erre a világot, márpedig XVI. Benedek éppen ezt tette számtalan megnyilatkozásában.

Első enciklikájában, a Deus caritas estben írja, rögtön annak elején: „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot és ezáltal meghatározott irányt ad”. A keresztény hit, tehát találkozás a Mindenhatóval, s ez az ember teljes egzisztenciájára kihat, fizikai, gondolati és társadalmi cselekvésére.
Ratzinger legnagyobb szolgálata az egyház és korunk embere számára éppen ebben állt, hogy folyamatosan Istent kereső értelmi képességeit, energiáit az igazság szemlélése, megértése, tanítása és védelme, valamint a hit és az ész folyamatos dialógusának szolgálatába állította. Így volt ez egyetemi tanári pályáján, amikor a II. Vatikáni Zsinaton dolgozott szakértőként, a katolikus tanítás legfőbb őreként a tanítóhivatal élén, végül pedig pápaként is. Apropó, divatos társadalmi felemelkedésről filozofálgatni. A katolikus egyháznak immár kétezer éve egyik legfontosabb vonása, hogy a tehetséges ember kemény munkával az ismeretlenségből magas tisztségre emelkedhetett. 

Az igazság szolgálatát tekintette tehát XVI. Benedek hivatása központi elemének, amit kifejezett püspöki, majd pápai jelmondata is: „Cooperatores veritatis”, azaz „az igazság munkatársai”. Ez sosem volt kis feladat a történelem során, pláne nem az ma, amikor az ember már reflexszerűen válaszolja azt az önellentmondást, hogy minden, az igazság is relatív. Ma „a relativizmus diktatúrájában” élünk, amikor minden érték, még az élet értéke is viszonylagossá vált, eltűnni látszik a jó és a rossz kategóriája, és amikor az ember már nem Isten, hanem saját maga képmása. Ahogy a néhai egyházfő fogalmaz: „A relativizmus […] dogmatizmussá válik, mely azt hiszi magáról, hogy az ész végső megismerésének birtokában van, és joga van ahhoz, hogy minden egyebet az emberiség alapjában túlhaladott stádiumának tekintsen, ami megfelelően relativizálható.” Ratzinger egész élete és munkássága éppen ennek ellenkezőjéről tesz tanúságot, arról, hogy van abszolút igazság, méghozzá az evangéliumi igazság, amelynek forrása a Megváltó, aki maga „az út, az igazság és az élet”. Mindez nemcsak nem eredményezi gátját semmilyen dialógusnak más vallási hagyománnyal, agnosztikusokkal vagy ateistákkal, hanem éppen előfeltétele annak. Ha nem tudom, hogy mit képviselek, akkor egy dialógusban csak meghasonulni tudok és olyanná válni, mint a másik.
Ez a fő feszültségforrás a „progresszió” – egyházon kívüli és belüli egyaránt – és a ratzingeri életmű, végső soron pedig az egész krisztusi tanítás között. A Szeretet az igazságban című enciklikájában azt írja XVI. Benedek, hogy olyan humanizmusra van szüksége az emberiségnek, amely nyitott az abszolútum felé, mert ez lehet csak „oltalom azzal szemben, hogy a divatok és a pillanat foglyaivá váljunk”. Ha ez konzervativizmus, akkor Ratzinger konzervatív volt. Személy szerint tartózkodnék az ehhez hasonló címkéktől, mert ez inkább a keresztény igazság és annak védelme. 

Az egyház missziója abban áll, hogy örök értékeket és a krisztusi tanítást adja át nemzedékről nemzedékre egy mindig változó világban. Nem a tanítását kell igazítania a pillanathoz, hanem a krisztusi útról kell tanúságot tennie, és arra meghívnia az embereket. Ellenkező esetben éppen a fő megbízatásának, a missziós parancsnak mond ellent. Joseph Ratzinger előbb Szent II. János Pál pápa munkatársaként, majd egyházfőként is ezt képviselte rendületlenül. Az egyházáért aggódó emberként pedig az az érzése támadhat az embernek, hogy éppen az igazság védelmének ez a rendíthetetlensége fogyatkozhat meg azzal, ha az egyház az idők jeleit keresve a mai kor hangzavarának szirénhangjait hallja meg.

XVI. Benedek Názáreti Jézusról írt művét úgy jellemzi, az „az Úr arca” keresésének személyes kifejeződése. Valójában egész élete erről szólt. Joseph Ratzinger immár színről színre látja az Urat, az ő örök világossága fényeskedjék neki! Nekünk, túlélőknek pedig itt marad példája az igazság elszánt kereséséről és védelméről, valamint roppant életműve, amely bárkit, aki a megértés szándékával veszi kezébe, közelebb visz a teljesen soha meg nem ismerhető valóság jobb megismeréséhez.
A szerző az Alapjogokért Központ nemzetközi igazgatója

Borítókép: Veres András győri megyés püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke (jobbra a nyolcadik) gyászmisét mutat be XVI. Benedek emeritus pápa emlékére (Fotó: MTI/Krizsán Csaba)