A kilencvenes években hol másutt, mint az SZDSZ háza táján népszerűsítették azt „republikánus nemzetfelfogás” címszó alatt olyan emblematikus figurák, mint Kende Péter szociológus (aki nem azonos az Orbán Viktor ellen írt hangulatkeltő fércművek szerzőjével), Gombár Csaba vagy Tamás Gáspár Miklós. E szellemi kör előszeretettel használta társadalomtudományi felkészültségét a politikai harcban a magyarság érdekérvényesítése ellen.
A kollektív jogok követeléséről azzal próbálták lebeszélni az elszakított nemzetrészek legitim képviselőit, hogy e jogoknak „nem lehet meghatározni az alanyát”, s azt tanácsolták, hogy az egyéni jogokra fókuszáljanak. (A kollektív jogok, jelesül az autonómia intézményesítése nélkül megállíthatatlan a határon kívül rekedt közösségek lélekszámának egyre drasztikusabb apadása.)
A nemzeti gondolkodást, a nemzet iránti szeretetet hol törzsi reminiszcenciának, hol a szocializmussal rokonítható új kollektivizmusnak tüntették fel.
De nem maradt el az MSZP sem a gondolkodást vakvágányra futtató nemzetkoncepció népszerűsítésében. Vitányi Iván Torgyán József „féregirtós” beszédének parlamenti vitájában, 1996 márciusában feltette a kérdést, hogy „Mi a nemzet?”. S válaszolt is rá: az a tízmillió állampolgár, akik között élünk. Horn Gyula fontosnak tartotta leszögezni, hogy Antall Józseffel ellentétben ő csak tízmillió magyar állampolgár miniszterelnöke lesz. De említhetem Szanyi Tibort is, aki elvi éllel jelentette ki az erdélyi magyarokat lerománozásának indoklásaképpen, hogy a nemzetfogalom az állammal függ össze. A példák hosszan sorolhatók.
E szellemi rontás folyamatos, máig tartó. Csak hatása gyengébb, mivel időközben valamelyest kiegyenlítődtek az erőviszonyok a sajtóban a 2010-es kétharmados jobboldali győzelemnek és korábbinál határozottabb, tudatosabb médiapolitikának köszönhetően. A baloldaliak még olyan kiélezett, vegytisztának mondható helyzetekben is képesek az államnemzeti felfogásra hajazó rögeszméiknek hangot adni, mint az orosz–ukrán háború.
Karácsony Gergely, aki a magyar irredentizmust létező veszélynek nevezte az ukrán propagandamédiában, kifejtette, hogy azt tartaná kívánatosnak, hogy a kárpátaljai magyarság magáénak érezze az ukrán államot és a háborút.
Gyöngyösi Márton szerint az orosz–ukrán háborúban a pozíciónkat az kell hogy meghatározza, hogy kárpátaljai magyarok ezrei ukrán zászlók alatt védik a szülőföldjüket. A Jobbik elnöke a Jó reggelt, Magyarország! című, 2022. december 28-án sugárzott műsorban – beszállva a baloldalon évek óta folyó nemtelen versenybe, amit leginkább az ellenzék vezetője, Gyurcsány Ferenc szít – útszéli stílusban gyalázta a magyar miniszterelnököt, számonkérve rajta többek között azt is, hogy nem áll „a szülőföldjüket védő” kárpátaljai magyarok mellé.
Körbenézve a Kárpát-medencében s végiggondolva a Trianon óta eltelt bő száz esztendőt, szomorúan összegezhetjük, hogy minden nagyobb magyar közösséget ért már brutális atrocitás a jogfosztás mellett, beleértve a tömeggyilkosságot is. Kitelepítés, tömegmészárlás a Felvidéken, Maniu-gárdisták Erdélyben, tízezres nagyságrendű szadista népirtás a Délvidéken.
De a délszláv háború óta, ahol nem egy esetben mindkét oldalon magyarok harcoltak az első vonalban, a CIA által vezérelt Majdan-puccs után berendezkedett, sárga-kékbe öltöztetett, nem kis részben az ukrán szélsőségesekre épített amerikai bábállam üldözte a legbrutálisabban a magyarságot. Kiforgatták őket alapvető emberi jogaikból, a terrorelhárítást küldték rá a főiskolájukra, első számú vezetőjük, Brenzovics László kénytelen volt elhagyni szülőföldjét, mert veszélyben forgott az élete, titkosszolgálati eszközöket vetettek be ellenük, életveszélyes fenyegetéseket kapnak eszement szélsőségesektől. S mindezek után jön néhány globalistabérenc percember, és elvárja tőlük a lojalitást Ukrajnával, vagy eleve megelőlegezi azt, minden alap nélkül.
